Az agyagtábláktól a Gutenberg-galaxisig

A fenti idézet jól mutatja, hogy az írás és annak hordozói, mint az agyagtábla, a kő, a pergamen, a papirusz és a papír voltak, amelyek megörökítették az utókor számára őseink gondolatait. Az írás kialakulása és előretörése fontos szerepet játszik múltunk megismerésében, hiszen mint ahogy a közmondás is tartja: „a szó elszáll, de az írás megmarad (2)”. A kutatók szerint a történelemben az írás megjelenése fontos sarokpont. Az az előtti időszakot nevezzük történelem előtti időnek, a szakemberek szerint a leírt események megjelenése a történelmi kor kezdete. Láthatjuk, hogy mennyire fontos lépés volt az írás megjelenése, ugyanilyen fontos szerep jut az írást megőrző, úgynevezett íráshordozóknak is, mint a már fent említett agyag, pergamen, papír stb…  

Ha ezeknek az íráshordozóknak a történetét vizsgáljuk, szinte minden korszaknak megvan az az alapanyaga, mely jellemző az adott helyre és időre. Ha az írás történetét az első jelektől figyeljük, akkor az ember a környezetében fellelhető és formálható anyagot használta. A későbbi, sőt a mai természeti népeknél ez mind a mai napig megfigyelhető. A legkorábbi fennmaradt anyag a kő, a fa, a csont, melyekre eleink rovátkákat véstek, ezek gyakran számok, egyszerű jelzések voltak, de már egy társadalmi megegyezés szerint használva a közösség tagjai megértették azok jelentését. 

Amikor a letelepedett, gazdálkodó emberek az első településeiket, sőt az első városaikat építették, akkor lett egyre összetettebb – a felmerülő igényekkel párhuzamosan – az írás, fokozatosan kifejlődött az ékírás (3). Mivel mindezek a folyók mentén a Sumer városoknál alakultak ki a legkorábban, az itt használt íráshordozó a környéken mindenütt megtalálható agyag volt.  Az agyagot megformázták, hegyezett náddal vagy pálcával kis ékekből álló jeleket nyomtak bele, majd napon kiszárították, így tartósítva az agyagba vésett jeleket. Ez volt az ékírás, mely elterjedt, s hosszú századokig használatban volt. (4) Az agyagtáblák tartósságának köszönhetően a Közel-Keleten több ezer ékírásos tábla maradt fent, megőrződtek gazdasági feljegyzések, politikai és vallásos szövegek, valamint az első szépirodalmi mű, amit ismerünk, a Gilgames-eposz is. Ebla ősi városának romjai között több mint 5 000 ékírásos táblát találtak az időszámításunk előtti 2500 és 2250 közötti évekből.

Egyiptomban, a Nílus mentén más anyagot használtak gondolataik megörökítésére. Ez nem volt más, mint a papirusznád (Cyperus papyrus). A folyó partján dúsan növő nádfélének a belsejét csíkokra vágták, nedves állapotban egymásra merőlegesen összerakták, majd kalapálással összepréselték. Ezután napon kiszárították, majd kővel vagy csonttal simára csiszolták. (5) A lapokat igény szerint összeragasztották, és tetszőleges hosszúságú tekercsekben tárolták. A leghosszabb ismert tekercs 41 méteres volt. Egészen a XI. századig használták, ameddig a papirusznád szinte teljesen eltűnt. Erre az anyagra az egyiptomiak kihegyezett és bemetszett náddal, növényi és ásványi anyagokból készített tintával írtak. Az írásjeleik ennek hatására alakultak át, könnyebb volt erre rajzolni, íves vonalakat húzni, mint az agyagtáblára (hieroglif, hieratikus és démotikus írás). A papirusznak csak az egyik oldalára írtak. A papirusz az ókori görög és római világban is elterjedt volt, a legtöbb történelmi és irodalmi alkotás is erre íródott. Az ókor legnagyobb könyvtára, az alexandriai könyvtár több mint 400 000 tekercset tudhatott magáénak. A papirusz eltűnésével nem ment feledésbe annak készítési technikája, sőt P. Ovidius Naso Szomorú verseinek öt könyve, melyet Imresi Homonnay Imre fordított, 1825-ben jelent meg, lábjegyzetben pontosan leírta a papirusz készítésének technikáját. (6)

A papirusz mellett az időszámítás előtti második századtól egy másik íráshordozó is elterjedt az ókori világban, ez nem volt más, mint az állati bőrből készült pergamen. A nevét vélhetőleg a kisázsiai Pergamon városáról kapta, ahol nagy mennyiségben állították elő. Az alapanyag leggyakrabban juh vagy kecskebőr volt, ezt latinul membrananak, vagyis hártyának nevezték. 

Eredetét a Pergamon és Alexandria közötti vetélkedésre, majd az ebből adódó pergamoni papiruszhiányra vezették vissza. A hagyomány szerint II. Eumenész, Pergamon királya egy nagy, az alexandriaival vetekedő könyvtárat akart létrehozni, s ennek megakadályozásaként IV. Ptolemaiosz Philopator egyiptomi uralkodó megtiltotta a papirusz Pergamonba való eladását, így Eumenész tudósai nem tudták lemásolni (a korban szokott módon) a tekercseket alapanyag híján (7). A papirusz pótlására kezdték el a pergament nagy mennyiségben előállítani. Az állati eredetű anyag tartósabbnak bizonyult a papirusznál, így egyre inkább átvette a papirusz szerepét, elsősorban Európában.

A pergamen készítése során a mesterek kiválasztották a megfelelő, sérülésmentes bőrt, lehetőleg minél világosabb szőrű állat bőrét keresték, hiszen minél egyenletesebb, világosabb végterméket szerettek volna kapni. A kiválasztott bőröket meszes vízben áztatták, puhították, majd a bőr minkét oldalát megtisztították. Egy keretre feszítették, majd folyamatosan nedvesítették, így nagyon lassan szárították. A fokozatos, egyenletes száradás után a hártyavékony bőrt habkővel, majd krétával dörzsölve tisztították, fehérítették. A középkori kódexek alapanyaga is a pergamen volt. Tartóssága miatt sokáig, a papír megjelenése után is használták, elsősorban díszesebb, fontosabb okiratok hordozóanyagaként.

Kínában sokáig fatáblákra, bambuszszeletekre, valamint selyemszövetre írtak, s mivel a kínai császárság területén az állami apparátus már korán kifejlődött, az írásbeliség talán még elterjedtebb volt, mint a Mediterráneumban. Ennek köszönhető az a felfedezés, mely a tudomány fejlődésének világszerte az egyik alapját képezte. Ez nem volt más, mint a papír felfedezése. Már az időszámításunk előtt is kísérleteztek selyem- és bambuszőrleményből íráshordozó anyag létrehozásával, több-kevesebb sikerrel. A papír feltalálójának neve és a felfedezés pontos ideje nem ismert, ránk maradt viszont Caj Lunnak a neve, aki Ho-Ti császár vezető hivatalnokaként időszámításunk után 105-ben javasolta, hogy a hivatalok a selyem és a bambusztáblák helyett a könnyen előállítható papírra írjanak. Ami talán ennél is fontosabb, hogy ebben a rendeletben pontosan lejegyezték a papír készítésének a menetét, az alapanyagoktól kezdve a technikai folyamatokig. Az újdonság az alapanyagban rejlett, mert a drága selyem helyett Caj Lun az egyszerű növényi rost felhasználását írta elő, ami olcsóvá és tömegesen előállíthatóvá tette a papírt.(8) Talán innen számíthatjuk igazán a papír megjelenését a történelemben. A papír olcsósága és könnyű előállíthatósága miatt hamar elterjedt szerte a kínai birodalomban, sorra jöttek létre a papírkészítő műhelyek. 

A kínaiak a papírt eperfa háncsából, bambuszrostból, illetve egyéb növényi rostokból készítették. Az alapanyagot áztatták, gyakran főzték is, majd deszkán kalapáccsal, vagy mozsarakban összezúzták, pépesítették. A pépet vízzel hígították, majd egy megadott méretű merítőszita segítségével vékony lapokat emeltek ki a pépes oldatból. Ezután leemelték a papírt a szitáról, majd kipréselték a maradék vizet, végül szárították. A kész papírt rizskeményítővel bekenték, majd simították, hogy egyenletes felszínt kapjanak. Ez a fajta papír tökéletesen megfelelt a kínaiak által használt íráshoz, mivel ecsettel írtak, és a tinta könnyen beivódott a papírba. 

A papír használata az arab világban kínai közvetítéssel terjedt el a VIII. század körül. A felfedezéseiket féltékenyen őrző kínaiak sokáig titokban tudták tartani a papírkészítés folyamatát, de később a hagyomány szerint kereskedők, valamint kínai hadifogoly mesterek közvetítésével jutott el a papírkészítés mestersége az arab világba, mely ekkor Szamarkandtól az Ibériai-félszigetig terült el a mediterrán világban. Az arabok a mai Spanyolország területén már 850-ben használtak papírt, amit ekkor még távolról szállítottak oda a kereskedők. 1100 körül létesült az első papírműhely Valencia mellett (9). 

Az arabok nyersanyagként a lent és kendert, valamint a pamutot használták, legtöbbször vászonhulladékok formájában. Az alapanyagot meszes vízben áztatták, rothasztották, majd összezúzták. A merítés módja ugyanaz maradt, viszont a kész papírt búzakeményítővel kenték le, valamint üveggel vagy achátkővel csiszolták simára. Erre azért volt szükség, mert a kínaiakkal szemben az arab írnokok nádtollat használtak, mely simább, egyenletesebb felületet igényelt az íráshordozótól, mint a kínai ecset. 

A keresztény Európában a papír a XII. században kezdett elterjedni, de csak a XIV–XV. században, az írás általános elterjedésével került előtérbe. Korábban a keresztény világ csak kis része tudott írni, elsősorban a papok és a szerzetesek. E szűk réteg igényeit a pergamen kielégítette, ám a reneszánsz elterjedésével egyre szélesebb körben terjedt el az írásismeret mind az egyházi, mind az állami, mind a kulturális életben. Nem sokkal később, az európai könyvnyomtatás feltalálásával kezdetét vette a Gutenberg-galaxis. 

A papírkészítésben európai találmány a pépesítéshez használatos zúzómű vagy papírmalom, mely nagyobb mennyiségben tudja az alapanyagot összezúzni, s finomabb pép keletkezik, valamint a kiemelősziták fémhuzalokból készülnek, melyek jellegzetes mintázatot adnak a papírnak. A felületkezelést állati enyvvel, bemártással végezték, majd krétával is átdörzsölték, hogy világosabb legyen. Az így kapott papírra jellemző, hogy fény felé tartva nem egyenletes a sűrűsége, ezt „felhős átnézetnek” nevezik, valamint jól látható a fémrácsozat nyoma, ahol a papír anyaga a merítéskor kissé elvékonyodik. Ugyanilyen módon készült az úgynevezett vízjel, mely a papírkészítő mester vagy üzem mesterjegye volt (10).

Feltehetjük a kérdést, hogy mi is az a papír? A papír nem más, mint cellulózszálak kuszasága, melyben a rostok mechanikailag (másodlagos kötéssel) kapcsolódnak egymáshoz. A cellulóz és a hemicellulóz növényi rostszálak alkotóeleme, melyet a gyártás során szétválasztanak, összetördelnek, így új struktúrát alakítanak ki. A cellulózon kívül a papírban töltőanyagként megtalálható különböző mennyiségben a facsiszolat vagy lignin, mely savas kémhatása miatt a papírt is savassá teheti. Ezt ellensúlyozza a készítéskor használt lúgos oldat, valamint az utólagos savtalanítás is. Ezeken kívül a papír tartalmaz különböző enyvező és töltő anyagokat, melyek a papír használhatóságát, írhatóságát, valamint tartósságát biztosítják.

A papír a feltalálása óta fontos szerepet játszik az emberiség életében. A közigazgatásnak, a kultúrának, a kereskedelemnek mind a mai napig fontos, elengedhetetlen része. Kimagasló szerepet játszott, mint olcsó íráshordozó a könyvnyomtatással karöltve a reformáció, valamint a felvilágosodás elterjedésében egyaránt kiáltványok, pamfletek, könyvek, újságok alapanyagaként. Az írott szó, a sajtó ereje mind a mai napig véleményformáló. Napjainkban háttérbe szorul a papír mint íráshordozó, gazdasági és környezetvédelmi okok miatt. Ugyanakkor még mindig elengedhetetlen a mindennapi életünkben.

[1]Szőcs Zoltán, Égi és földi pórázaink, Budapest, 2002, 131.

[2] Latin közmondás, eredeti nyelven: Verba volant, scripta manent. 

[3] Az írás megjelenését i.e. 3500–3000 körülre teszik a tudósok. Richard Rudgley, A kőkor elveszett civilizációi, Budapest, 1998, 65. 

[4] Egészen az időszámításunk szerinti 1. századig használták egyes területeken. in Klima, Josef, Mezopotámia, Budapest, 1983. 

[5] Kastaly Beatrix, Író- nyomó- és javítópapírok összetétele, tulajdonsága és vizsgálata. Budapest, 1991, 11. 

[6] P. Ovidius Naso Szomorú verseinek öt könyve. Ford. Imresi Homonnay Imre, Pest, 1825, 13–15.

[7] A történetet már az ókori források is lejegyezték, Livius, Appianos, valamint Hegyi Dolores – Kertész István – Németh György – Sarkady János: Görög történelem a kezdetektől Kr. e. 30-ig. Budapest, 2005. 

[8] Papíripari kézikönyv, Budapest, 1980, 28. 

[9] Uo. 

[10] Kastaly Beatrix, Író- nyomó- és javítópapírok összetétele, tulajdonsága és vizsgálata. Budapest, 1991. 16.

Kurucz Péter

gyűjteménykezelő, könyvtáros