Fried István: Kazinczy Ferenc Orpheusa

Kazinczy Ferenc fogsága, majd a fogságot követő roppant küzdelem a nyelvért, az irodalomért, az élhető életért különféle megközelítésekben más-más érték-hangsúlyokat kapott. Ugyanakkor a fogság előtti Kazinczyra a megérdemeltnél jóval kevesebb fény vetült, és részint még azoktól is pozitívabb megítélést kapott, akik a fogság utáni „irodalmi vezér”-ről csak elmarasztalással tudtak szólni. S mindezzel párhuzamban nem egyszer a fogság utáni Kazinczyt úgy olvasták rá a fogság előttire, hogy túlságosan hangsúlyozódott az az irodalom- és nyelvszemléleti, művészetelméleti és a politika területére utalható újragondolás, amely – már csak az alapvetően különböző történeti, anyagi, életmódbeli viszonyok miatt is – aligha volna tagadható. Az azonban igaz, hogy Kazinczy Ferenc első, fogság előtti periódusában lényegében megalapozódott irodalom- és művészetfelfogása, amelynek a fogság után – ha megváltozott körülmények között is, minek következtében erősen változó modalitással – igyekezett érvényt szerezni. És éppen az Orpheus című folyóiratban közölt művei, továbbá a szerkesztői módszer tanúsítják, hogy részint a világirodalmi kitekintés, részint a fordítás mint nyelv- és irodalombővítés kezdettől fogva nem egyszerűen foglalkoztatta, hanem nemzeti-irodalmi szervezőmunkájának középpontjába kerültek. A fogság alatti és a fogság utáni periódus értelmezésében a Kazinczy-életrajz (Kölcsey Ferenc emlékbeszédében, majd Toldy Ferenc monográfiájában, de messze nem utolsósorban Petőfi Sándor verses és prózai munkájában) olyan szenvedéstörténetté alakult, amely magyar írói sorsot jelképezhetett. Kazinczy Ferenc ennek révén korszakot meghatározóvá, többeknél „névadó” személyiséggé emelkedett, (3) akihez fűződő viszony egyben irodalmi értékelés révén artikulálódhatott.

A fogság előtti Kazinczy Ferencről jó darabig Váczy János monográfiájából, illetőleg a szintén jó darabig hiányos (azóta kiegészült, bár feltehetőleg sosem teljessé váló) levelezésből lehetett értesülni. De az Orpheus mellékleteivel együtt oly kevés példányban volt hozzáférhető, hogy nagyon kevés kutató akadt (közöttük Szauder Józsefé talán a legnagyobb érdem), (4) aki visszanyúlt az eredeti forrásokhoz. Ehhez hadd tegyem hozzá, hogy a fogság előtti Kazinczynak túlzás nélkül állítható országos, de legalább is regionális jelentőségű tevékenysége, iskola-felügyelői, -szervezői munkássága még messze nincs feltárva, és így még sokat emlegetett jozefinizmusának gyakorlati vonatkozásairól sem tudunk annyit, hogy viszonylag elfogadható megállapításokat tehessünk. Az Orpheus sajtótörténeti jelentőségéről már többen értekeztek (Szauder József mellett Kókay György; bár konklúziójuk eltér egymástól), és talán Kazinczy Ferencnek a jakobinizmus felé vezető útjáról is viszonylag bőségesen szólt a kutatás (elsősorban Szauder József). Az Orpheus teljes egészében történt kiadása, bibliográfiai feltárása minden eddiginél inkább teszi lehetővé a kutatás számára, hogy szembenézzen az 1789 és 1791 közötti, sok szempontból „sorsdöntő” esztendők Kazinczyjának dilemmáival, amelyek a kutatásban meglehetősen „átpolitizálva” jelentek meg, s a meggyökeresedett és olykor túlzó „jakobinus-felfogás” fényében lényegesen radikálisabbra rajzolták a Kazinczy-portrét, mint amilyen az – az Orpheus tüzetes végigolvastán – látszik. Valójában Kazinczy felvilágosodásának jellemzése gazdagodhat majd, ha ez az Orpheus-kiadás új megfontolásokra készteti a kutatókat. Szauder József alapvető Kazinczy-dolgozatainak (már ami a fogság előtti Kazinczyt illeti) a világnézeti kérdéseket tekintve Mezei Márta személyében méltó folytatója lett, s az érzékenység témakörében Debreczeni Attila adott közre figyelemre méltó tanulmányokat, míg a sajtó alá rendezés/feltárás tanulságai nyomán fölvetődött problémákat a kötethez írt utószó és jegyzetanyag összegezi olyképpen, hogy számot vet a kutatás eddigi eredményeivel.

Debreczeni Attila az eddiginél jobban hangsúlyozza és alaposabban értelmezi az Orpheus hármas téma-megjelölését, amely egyben célkitűzés is; nevezetesen olyan „hónapos írás” megjelentetése tetszik a Kazinczy Ferenc megjelölte célnak, amely összefüggésbe hozható a magyar felvilágosodás (és klasszicizmus) jóízlés-elvű művészet- és létfelfogásával (többször idézett szerző az irodalmi ambíciókat tápláló porosz uralkodó), ugyanakkor a „nyelv-tökélletesítés” nem a kevésbé szűkkörűen ismeretterjesztő munkák, hanem „poézis” által valósítható meg, s így az „alkalmazott” esztétika egy igencsak korhoz kötött változatával kíván szolgálni a lap. Amely a műfaji-tónusbeli-hangvételi eltérésekkel jelzi az irodalom és így a nyelv differenciálására, rétegzésére törekvését. S az a tény, hogy erősen válogatva ugyan, de „rossz darabokat” is fölvesz, attól az utókortól kaphat igazolást, amely egyfelől megfelelő távlatból képes mérlegelni, másfelől értékelni tudja Kazinczy kontrasztos szerkesztői módszerét. A „magyar történetek” megjelölés, valamint az e címszó alá sorolható többi terület („characterét, gazdagságát, Culturáját” illető) művelődéstörténeti elképzelést sejtet, a jelen kezdemények visszafelé meghosszabbításának lehetőségével kecsegtet.(5) Debreczeni Attila jogosan jegyzi meg, hogy éppen ez a harmadik tárgymegjelölés nem teljesedett ki; igaz viszont, hogy Ráday Gedeonnak Szenci Molnár Alberttel kapcsolatos közleménye Kazinczy XIX. század eleji törekvéseiig mutat előre. Ezt a hiányt némileg ellensúlyozandó a Literatori Tudósítások magyar irodalmi körképet adnak, amely körképen föltetszenek azok az irányok, amelyek felé szerzők és fordítók haladnak.

Ami viszont mindenképpen hangsúlyos említést érdemel: mily erővel és mily változatos formában (változatos műfajok révén) reagál a szerkesztő Kazinczy II. József uralkodásának utolsó, II. Lipóténak első esztendeire. Ez nem pusztán személyes érdekeltségével magyarázható, bár természetesen avval jelentős mértékben, hanem azzal a különös helyzettel, amely a sikeres nemesi/nemzeti ellenállás illúzióit táplálta. A (politikai) szituáció megítélésében számos olyan személyiség fejtett ki egymáshoz (legalábbis) közeli álláspontot, akik korábban éppen II. József uralkodásának megítélésében különböztek. A II. József iskolapolitikáját szolgáló Kazinczy Ferenc „vezércikként” közölte gr. Zichy Károly beszédét, aki így kezdte: „El-érte mai napon a Nemes Haza azon fő-tzélját, mellynek gyakorlásától huszon-öt esztendőknek forgása alatt el-rekesztetvén...” (kimondván azt a sérelmet, hogy huszonöt éve nem hívták össze az országgyűlést), s ezt aligha lehet Mária Terézia és II. József dicséreteként értelmezni. Ugyanebben a számban (1790 Oroszlán hava) Orczy Lőrinc 1784-ben „Felséges nagy emlékezetű Királyunk s Anyánk” névvel illeti Mária Teréziát, „kinek hamvát örökös tisztelettel áldja Országunk”. Másutt az egymást összeolvasni késztető írások talán rejtettebben árulkodnak a szerkesztői eljárásról. Gróf Teleki József 1790-es beszédének nyitánya: „Ha egy, a szélveszek által kormányról le-üttetett, és a maga kedves Seregétől, azzal köz hajó törés által el-szakasztott Kormányosnak, nem lehet örömmel meg-nem telni, a midőn, a kegyetlen fergeteg meg-tsendesedésével; magát, és utolsó veszedelmek között hányódott társait, az el-romlott hajó töredékjeihez fogózkodva, a rév-partban öszve-jöni, és bár veszedelmen kívül lenni szemlélheti; nem tsudálkozhatik, azt vélem, én rajtam is senki, ha most e mái napon, magamat ismét ezen velem együtt hajó törést szenvedett kedves hajótskámnak kormányja mellett látván, örömöm nagyságát el-nem titkolhatom, s el-titkolni nem-is kívánom”. (Iker hava 1790) Hogy az ismert antik toposz köszön vissza a hajó-allegóriával, a kortárs számára nemigen lehetett kétséges. A horatiusi indíttatást erősíti a beszédben előforduló

Horatius-idézet. A korábban már említett szám hetedik és nyolcadik darabjaként e toposz egyik forrásának a magyar változatai olvashatók, Horatius O navis, referent...-je eredetiben, illetőleg Kazinczy Ferencnek sokat mondó gesztussal az utolsó józsefi évre datált, illetőleg Virág Benedek 1790-es tolmácsolásában. S bár a Kazinczy-fordítás egy esztendővel megelőzi a Teleki-beszédet, az azonban mélyen elgondolkodtathat, hogy a Teleki-beszédet követő második számban közli a maga formailag hűtlen, Virág Benedek formailag hű átültetését. S az a tény, hogy a Virág-fordítás fölött ott az 1790-es évszám, mintegy hangsúlyozza a maga (korábbi) fordítói gesztusának hitelességét és időszerűségét. Csakhogy 1789. április 21-én még lehetett ezt a Horatius-magyarítást úgy értelmezni, mint a nemzet és az uralkodó között támadt viszályon érzett aggodalmat, az államhajót fenyegető veszedelmeken érzett kétségbeesést. S talán Virágnak 1790 elejére datálható fordítása szintén ennek a gondolatnak jegyében készült. Csakhogy Teleki József 1790. április 29-i beszéde már az alaposan megváltozott helyzetet elemzi, s az államhajó allegóriáját akképpen szubjektivizálja, hogy általa a korszakváltás legyen érzékelhető. Kazinczy és Virág Horatius-tolmácsolása korántsem a történeti (a legközelebbi múltat idéző) emlékezet dokumentuma, a Horatius-idézet, a „klasszikus”, tehát a korfelfogás szerint rögzített és állandó érvényességű poéta szava súlyosabb annál 1789-ben, 1790-ben, bármi történt is e néhány hónap folyamán, hogy pusztán költői/fordítói vetélkedésre lehessen következtetni. Annyi a szövegek alapján megkockáztatható, hogy Teleki beszédének optimizmusára Kazinczy Ferenc (közvetetten) óvatossággal, óvással válaszol, és ezáltal nem teljesen bizonyosan osztozik (például Telekivel) a rendszerváltás ily egyértelmű megítélésében. Félreértés ne essék: az 1790-es országgyűlés számos mozzanatát úgy értékelte Kazinczy Ferenc (és ezt az Orpheus szerkesztésével, a fölvett, közölt anyaggal lehet talán a leginkább igazolni), hogy nyelv- és irodalomszervező törekvéseivel vág egybe, a Hamlet-előszó, de az Orpheus néhány szemelvénye éppen a nyelvterjesztés ügyében még túl is megy az országgyűlési átlag-elképzeléseken. Az azonban az olykor taktikai jellegű megnyilatkozásokon túl megfontolást érdemel: vajon Kazinczy álláspontja milyen mértékben hozható közös nevezőre az Orpheusban is közölt országgyűlési beszédek – rövidre zárok – anti-jozefinizmusával. Mivel az Orpheus szerkesztője számára II. József „epochá”-jának rendeletei nem feltétlenül ugyanezt jelentették, mint a vármegyei nemesség számára; s ha az uralkodónak például a szabadkőműveseket érintő intézkedéseit bizonyára visszatetszéssel fogadta, a türelmi rendelet kínálta előnyök jegyében szerveződhetett meg élete, s építhetett a továbbiakban olyan lehetőségekre, amelyeket sem a korábbi, sem a későbbi esztendők nem biztosítottak számára. Mindezt tekintetbe véve inkább nyelv- és nemzetikultúra-központúsága az, ahonnan-amelyből rá lehetett tekinteni az országgyűlésre, a magyar nyelvű beszédek, az országgyűlésen elhangzó, a magyar nyelv ügyét támogató szónoklatok teremtik meg a közös gondolkodás alapját. Ezért nevezheti Pétzeli(6) az ország rendeit „szívünk reményjei”-nek, akiknek szónoklatai nemcsak visszahozni igyekeznek a magyar nyelvet a „köz dolgok folytatásá”-ba, hanem lehetővé teszik a távlatosabb cselekvést is, a magyar nyelv európai emancipálását, így a magyar haza európai elismertetését:

Ti Nyelvünkért buzgó Bőltsek örűljetek

Ama szép munkákhoz együtt készűljetek,

Mellyekből Európa nyelvünket esmerje,

S többé vad s durvának azt hívni ne merje.

(Zárójeles megjegyzés: a Pétzeli-vershez fűzött lábjegyzetben Kazinczy akképpen szól ki az olvasóhoz, hogy közvetve az Orpheus programjára emlékeztet. Az „egri püspök” gróf Eszterházy Károlyt a költemény „bőlts Apolló”-ként jellemzi, Kazinczy ehhez türelmes magatartásáról fűz megjegyzést, szembeállítván a türelmetlen Szaitz Leóval. A megjegyzés azért fontos, mivel a merő türelmességen túllépő magatartásban egy jövendő – nemzeti – egység gondolata rejtezhet. A püspök egy ízben a protestánsokról szólva azt állította ugyanis, hogy azok a katolikusok „Atyjokfiai a Krisztusban, s nem is toleratusok, úgymint a kik az Ország törvényeiben Pólgár-társaknak fogattattak.” A kurziválás Kazinczytól való. Mindez Goethét idézheti meg, aki szerint az ’eltűrni’ – önmagában a türelem – valójában sértés: Dulden heisst beleidigen, az elfogadásra kell törekedni. Kazinczy az egri püspök magatartását a józan okosság megnyilatkozásának példájaképpen említi, s ezzel a nyelvvédelmet is bevonja a felvilágosodás körébe.)

Pétzeli páros rímű tizenketteseit Horváth Ádárn hosszú verssorai követik a Zala vármegyei „korona-őrző nemes sereg Budára indulásá”-t ünnepelendő. A kivételesen nem nagyon terjedelmes Horváth-versben aztán az alkalmi versek retorikájában neveződnek meg azok az értékek, érzelmi, táji, történeti, szimbolikus tényezők, amelyek nemzeti jellegzetességekként a korszak költészetének összetevői voltak.(7) Olyan versek révén artikulálódó „közbeszéd” fogalmazódik meg, amelyek nem az önismeret, hanem az önazonosság külső ismérveiként poétizálódnak át. A mitologizálás az ünnep fényét van hivatva erősíteni, a vers képi anyaga („Derülj kies Hajnal! derülj fényesítsed az eget / Vezesd ditső fényed felé ezen nemes sereget”) kultikus beszéd segítségével igyekszik az alkalmiságot a költészet által megnemesíteni. Ezenközben Márs fijai magyar nyelvű beszédet hallgatnak, így lehetőség nyílik a Festetitsek ünneplésére is:

És ékes beszéddel mind ketten meg-mutatták,

Hogy Isteni tsuda-képen már az egek meg-adták,

Hogy nem lakatúl van vetve a hadi nép reátok,

Hanem a magyar Nemes Rend s a Katona Barátok

Ugyanebbe a körbe vonódik Versegi dísztelenebb Emlékeztető Oszlopa, ama tíz szószóló verses megnevezése, akik 1790. június 11. és 12. napján „a Haza-nyelvnek bé-vétele mellett szólottak”. A megszemélyesített Haza szájába adja a költő mondandóját; s bár Versegi ezzel egy nagy jövőjű képzet egyik első megfogalmazója (egészen Vörösmartyig hat), inkább a tárgy emelkedettsége, mint a létrehozott költőiség az, ami agitatív erejű lehet. A közeli múlt és a jelen ellentételezésének éppen nem a Kazinczy igényelte jó ízlés szerint történő versbe foglalása előrevetíti véleménykülönbségüket, amely majd a XIX. század elején válik egészen nyilvánvalóvá. Ezúttal a ’Haza-nyelv’ metonimikus viszonyba kerül a nemzeti mozgalommá növő, majd onnan a pusztán kulturális mozgalomba visszahátráló (?) értelmiségi törekvésekkel; s a megszemélyesítés a nemzeti mitológiát rétegzi, olyaténképpen, hogy az anya-nyelvet szakralizálja, részint – miként Pétzeli – a föltámadás- újjászületés antik-keresztény (mitológiai-vallásos) gondolatkörben véli megnevezhetőnek („Bőlts Rendek! kik újjá-szűltek bennünket / Fel-vévén a porból el-tapodtt Nyelvünket”), részint egészen közvetlen utalással – miként Versegi – azonosítja a magyar nyelv mellett szólást a feltámadás/feltámasztás aktusával: „Tíz vala Szószóllód, Anya-nyelv! tíz, a ki koporsód / Mélyeiből téged fényre, s folyásba hozott...” Az irodalmi tevékenység, amely egyszerre nyelv- és kultúragyarapítás, Kazinczynál olyan jelzőt kap, amely ezt a szakralizálódási folyamatot pontosan érzékelteti, és a másik pólusra szinte főbűnként helyezi el azt, ami e tevékenység ellen hathatna. A Fáy Ágoston-beszédhez fűzött jegyzetben Kazinczy úgy hirdeti meg a magyarosítás/magyarosodás programját, hogy elfogadhatóvá teszi a kultikus nyelvhasználatot, minek következtében a nyelvkérdés részint démonizálódik (új ellenség-kép keletkezik), részint azonban összetettebbé, rétegzettebbé válik, mivel a nyelv eszközjellegének megtartásával céllá is emelkedik. Ami egyben azt jelenti, hogy kirajzolódik a nemzetiségi kérdés; ugyanis Kazinczy nem túl szerencsés formában állítja szembe a nemzetiségi és a nemzeti nyelvhasználatot, amelyek ezzel a szembeállítással egymást kizáró (vagy hatókörüket szűkítő) tényezőkké értelmezhetők. Kazinczy félreérthető, helyenként enigmatikus fogalmazása a nyelvi nacionalizmusra emlékeztet, nyilván anélkül, hogy erre törekedne, vagy fordulatainak lehetséges következményeivel számolna. Az bizonyára egy „demokratikusabb” nemzetszemléletet céloz meg, amely szerint a nemzethez tartozás fő ismérve már korántsem a nemesi nemzetben elfoglalt hely szerint írandó le, az viszont, hogy idegenekre és nem idegenekre, a magyar nyelvet értőkre/tudókra és nem értőkre/nem tudókra szakítja szét az ország lakosságát, veszedelmes és nem csupán a magyar nemzeti mozgalom meghatározott résztvevőit jellemző magatartást rajzol ki. Ugyanakkor lábjegyzetben (!) közölt példái a problémakört differenciálandó (feltehetőleg betelepült) német és olasz személyeket céloznak meg, így az „idegen” vonatkoztatható azokra (vagy kizárólag, vagy elsősorban azokra?), akik nem Magyarország állandó lakosai, illetőleg azokra, akik külföldre érkeztek ide állást vállalni, megélhetésüket keresni és föllelni. A magyar nyelv terjesztése így önmagában nem nacionalizmus, az igény annyi, „hogy a magyar légyen az első és közönséges, és hogy azt a Német, tóth, rátz és oláh gyermek eggyeránt tanúlja, valahol tsak benne mód vagyon”. Az utolsóként álló mondat megszorítása mellett nem árt hangsúlyozni, hogy szó sincs a német, a szlovák, a szerb vagy a román nyelv visszaszorításáról, pusztán a magyar államnyelvvé tételéről, arról, hogy a hivatalos ügyekben (például az országgyűlésen) magyarul folyjanak a tanácskozások, meg arról, hogy az ország lakosai magyarul is tudjanak.

Amennyiben a reformkor nyelvi/nemzeti harcai felől tekintünk Kazinczy 1790-es fejtegetésére, valóban a nyelvi nacionalizmus megalapozásáról van szó; de amennyiben az egész Kazinczy-pályát szem előtt tartjuk, például a Lukijan Mušickihoz küldött 1812-es levél kijelentését patriotizmusa és kozmopolitizmusa összetartozásáról, a szerb nyelv műveléséről, és általában a vallási és a magatartási türelem gyakorlásában fölmutatható meggyőződését idézzük föl, akkor a hivatkozott fejtegetés éppen nem a nyelvi nacionalizmusról, pusztán nyelvvédő igyekezetről árulkodik, amely nincsen ellentétben a sokszorosan tárgyalt tolerancia-gondolattal. Azt csak mai nézőpontból láthatjuk, hogy az Orpheus megcélzott közönsége olyan terminológiát igényelt, amely jórészt (bár nem teljesen) megegyezett a nemesi mozgaloméval, még ha annak a magyar nyelvű kultúra iránt elkötelezett elitjéével is. A magam részéről ezzel vélem magyarázhatónak a megfogalmazás ingadozását, nevezetesen azt, hogy a kultúra és a politika „dimenziói” keverednek, s így a kulturális érdekegyesítés (jóllehet ebben a formában anakronisztikus a szóhasználat) fogalomtárába beszüremkednek a politika jelszavai, kizárólagosságot igénylő alakzatai. A józan okosság ekkoriban az összefogás módozatainak kimunkálásában való érdekeltséget hangsúlyozta, nem pedig új ellentétek létrehozását. S bár a horvát-magyar összefogás 1790-re megvalósulni látszott, a későbbiek folyamán meggyengült, és éppen a nyelvi törekvések vertek éket az 1820-as évek végére, az 1830-as évek elejére az egy- érdekű horvátok és magyarok közé.(8)

Kazinczy Ferenc Orpheusa az ellenérdekek tematizálásával a szerkesztés Magyarországon nemigen honos formáit népszerűsítette; ám az a környezet, amelyben a szerkesztő tevékenykedni kényszerült, nem kedvezett az ilyen típusú dialogicitásnak, minthogy a kijelentések monológikus, egyértelműként tekinthető alakzatait részesítette előnyben. Annak ellenére, hogy az Orpheus belső utalásrendszere nem pusztán Kazinczy kiegészítő értelmezései vagy lábjegyzetei révén segített megjelölni a követhető gondolkodás irányát, hanem az egymásra olvasható/olvasandó szövegek helyenként látványos, helyenként kevésbé látványos összeolvasásának segítségével is. Az 1790. Bika havára megjelentetett füzetben például „D. Főldi” epigrammája lelhető meg, melyet „Zoil ellen” írt. A Zóilosz néven hírhedetté vált ókori „kritikus” a századok folyamán a rosszul, rosszindulatúan olvasók szinonimájává vált, nem sokkal ezek után közli Kazinczy „Kánonok Molnár János” versét az ártalmas könyvekről, amely szerint Voltaire és Rousseau művei kártékonyabbak a „Mahomet szerű Pogány”-oknál, a „gonosz fekélység” a megfelelő minősítése azoknak, akik a megnevezett francia szerzőket követik. Két megjegyzés. Az egyik: Kazinczy Molnár „verseit” (másutt) elrettentésül közli, szinte viszonyítási pontként, ahonnan az igazi költészetnek el kell távolodni. A másik: az Orpheus nem egyszerűen megvédi Voltaire-t méltatlan támadóitól (bár Kazinczynak nem ő a kedves francia szerzője), hanem a Skizzek a Voltaire életéből című közleményben egyfelől a portréalkotás újszerű módszerével kísérletezik, másfelől leleplezi a Voltaire ellen koholt irományokat. Arról bővebben aligha kell értekezni, hogy Rousseau-nak (több) művét nemcsak fordította Kazinczy, hanem több szálon kapcsolódott a rousseau-i felvilágosodáshoz és/vagy érzékenységhez. S hogy az Orpheusban a lengyelek számára készített alkotmánytervezetből közölt részletet, abban természetszerűleg szerepet játszott a lengyel és a magyar nemesi köztársaság számos ponton kimutatható hasonlósága, de talán az is, hogy éppen ebben az írásban tesz kísérletet a francia gondolkodó a nemzeti állam eszméjének és főleg gyakorlatának meg a felvilágosodásnak egyeztetésére. Ilyen módon Kánonok Molnár János epigrammaszerű versikéjét Kazinczy akár személyes megtámadtatása okán is közzétehette.

Az Ártalmas könyvektől szóló verset prózai olvasmány követi: a harcos pappal egy szelídebb közlemény vitatkozik, amely szelídségből azonban félreérthetetlenül kihallatszik a közzétevő gúnyolódó hangja. „Vallás-tűredelem. Persiai rege. Saadinak Bustan nevű könyvéből, Meissner után”. A fordító nem más, mint Kazinczy Miklós. A pap ingerült, átkozódó kifakadására az ekkoriban még csak tizenhat esztendős gyermekifjú válaszol, leckét adván a vallási türelemből. Kazinczy úgy minősíti Molnár versikéjét, hogy öccse neve alatt iktat be egy példázatot, amelynek hangvétele még beszédesebbé teszi a megelőző szemelvény átkozódását, s ez egyben a hiteles és a kevésbé hiteles megszólalás eltéréseit is szemlélteti. Ám ezenközben a szerkesztő olyan lábjegyzetet illeszt a közleményhez, amely a műfaji besorolhatóságra vonatkozik, és szinte kivonulni látszik a tematizálódó vitából. Az 1728-ban született Molnár János és az 1774-ben született Kazinczy Miklós „megszerkesztett” szóváltása a korszakfordulóra hívja föl a gyanútlanul olvasó figyelmét, régi és új egymásnak feszülésére, a türelmetlenség és a türelem gondolati konstrukciójára; s az ártatlan lábjegyzet a közlemény újdonságát hangsúlyozza, a régiek agg regéitől eltérően az újabb kor műfaji differenciálására veszi igénybe a szerkesztő a „régi” szót, az újítás (irodalmi, ám nem pusztán irodalmilag érthető) szükségességét emlegetve. Ez a fajta, igencsak összetett, sokfelé tekintő szerkesztői igyekezet olyan lapkonstrukcióban érdekelt, amelyben az egyes szemelvények önértéke és ön-érdekessége mellett a lapszámban és a számok sorozatában elfoglalt hely megnöveszti helyi értékét, s egy következetesen végiggondolt szemlélet érvényesítését teszi lehetővé. Ami egyúttal a megcélzott program végrehajtását tartja minduntalan szem előtt.

Többek között ez az oka annak, hogy Debreczeni Attilával tartok abban a kérdésben, miszerint visszalépés-e az Orpheus második kötete az elsőhöz képest. „A szakirodalom jeles képviselőinek [...] véleményeiben – idézem egyetértéssel Debreczeni Attilát – az a látens feltételezés rejlik, hogy a kor politikai körülményei mintegy kikényszerítették az eszmeileg-politikailag radikálisabb hang tudatos visszafogását Kazinczy részéről, s ennek helyébe lépett a kevésbé kockázatos szépirodalmiság”. Óvatosan utalnék arra, hogy a „szépirodalmiság” olykor jóval radikálisabb hangokat hallat, mint a körülményekhez igazított politikai megnyilatkozás, s általában a politizálás átesztétizálódása egy elsősorban költői-szerkesztői célokra irányuló magatartásban fontosabb tényezőnek tetszik, mint Kazinczy esetében a vármegyei karrier. Debreczeni Attila joggal utal arra, hogy 1791 elejéig semmi nem béníthatta a szerkesztő szókimondását, sőt, mint írja, „A lipóti kor az «arany időt» képviselte literátoraink számára, minden nehézség ellenére is a felívelés szubjektív érzülete hatotta át a közéletet”. Az 1791 elejére datált utolsó számban jelenik meg két szemelvény „A Voltaire Henriásának hat lábú fordításából”, illetőleg zárja le Széphalmy (!) a porosz király ama „elmélkedéseinek” tolmácsolását, amelyet a „törvény-szabásról” készített. Az elemzés helyett ezen a helyen néhány bekezdést emelek ki:

„Továbbá a leg-bőltsebb Törvény-szabók tetteit nyomozgatván, azt tapasztaljuk, hogy a Törvényeknek az Ország alkotásához és azon népnek nemzeti tulajdonságaihoz kell alkalmaztatva lenni, a mellynek azok adattanak; – hogy a bőlts Legislátorok a köz-bóldogságot vették tzélúl, s hogy azok a Törvények, a mellyek a Természeti Aequitáshoz leg-közelebb járulnak, egynéhányat ki-vévén, a leg-jobbak ”.

E passzus 1791-es időszerűségéről talán nem szükséges bővebben értekezni. Még annyit teszek hozzá: „Ha a Törvény a Nép gondolkozásával meg-nem egyezik, nem ígérhetni néki sokáig tartást.” Ugyancsak beszédes az az egyébként máshonnan már ismert tézis, amely az igazságos uralkodó és főleg akár a közeli múltra is alkalmazható zsarnoki magatartás problémáját összegezi:

„A Monarchiákban többnyire magok a Fejedelmek azok, a kik törvényt hoznak. Ha az ő Rendelések szelíd és igasságos, önnön magoktól fognak fenn maradni, mert minden Polgár fel-leli benne a maga védelmét: ha szoros és igasságtalan, úgy nem kell néki sok, hogy öszve-bontattassék, mert fenn-tartására erő kívántatik-meg; hogy lehetne pedig azt ott reményleni, a hol egy egész Nemzet ellenkezik a Tyrannussal magával; egy egész azon törekedő Nemzet, hogy ezeket a kemény törvényeket öszve-tépje. ”

Nem állítom, hogy Kazinczy az Orpheus mindegyik közleményével teljesen egyetértett, azt azonban igen, hogy minden közleménnyel valamilyen – határozott – szándéka volt. Az nem tagadható, hogy szerkesztőnk még akkor is a jozefinista iskolapolitikáért tevékenykedett, amikor már számos egykori jozefinista hátat fordított az uralkodónak, így hát aligha azonosíthatjuk Kazinczy 1790/1791-es álláspontját az ellenálló/ujjongó/diadalittas és a korábbi állapotot sok tekintetben visszakívánó átlagnemességével, ugyanakkor az sem mondható ki, hogy Kazinczy fenntartás nélkül tekintett volna a porosz uralkodóra. A közleményből kiragadott mondatok egyfelől azt jelzik, hogy az Orpheus meghatározott olvasói (szűkíthetjük ekképpen is: feltételezett befogadói) körre számított, annak elvárásait igyekezett kielégíteni. Másfelől viszont azt lehet állítani, hogy a folyóirat egészében mind a „józan okosság”, mind a magyar történeteket célzó írások közvetve és közvetlenül egyként lezárni igyekeznek a közeli múlt zűrzavarokkal teli periódusát, és továbbvinni, továbbgondolni a közeli múltból azt, ami egy felvilágosodott állam/nemzet-elképzelésnek megfelelhet. Debreczeni Attilát idézem újólag: „A felvilágosultság és a nemzeti mozgalomban való részvétel nem egymást kizáró jelenségek, nem egymás rovására érvényesülnek, nem kell tehát öntudatlan behódolásként vagy taktikai váltásként tekintenünk Kazinczynak az 1790-es országgyűlési harcokkal kapcsolatos tevékenységét”.

Ami pedig Kazinczy „engedékenységé”-t illeti a szépirodalmi művek jóindulatúan szólva ingadozó színvonalával kapcsolatban, egyrészt igazat lehet adni Debreczeni Attilának abban: nemigen volt lehetősége Kazinczynak a válogatásra, nem kínálkozott elegendő anyag arra, hogy valóban válogasson. Másrészt azonban nem árt szem előtt tartani, hogy szerkesztőnk, még ha Ráday Gedeon hathatós támogatását érezte is maga mögött, 1790/91-ben messze nem rendelkezett azzal a tekintéllyel és kapcsolatrendszerrel, mint majd fog a XIX. század első évtizedében. Ha végigtekintjük az Orpheusban publikálók névsorát, a korszak minden jelentősebb költője föllelhető benne, még Batsányi Jánostól is található egy kurta szemelvény, és a magam részéről elfogadhatónak gondolom Szauder Józsefnek Debreczeni Attilától is idézett, bár némi tartózkodással fogadott megállapítását: „az Orpheus a kor magyar irodalmi irányait a legösszetettebb, a legsokszínűbb foglalatba zárja: mert benne az uralkodó ideológiai és politikai direktívák mögött négy-öt rétegben burjánzik fel az ízlésben-formában átalakuló magyar költészet”. Talán nem mindig egészen tudatosan, teszem hozzá, kísérlik meg a költők kipróbálni a nyelv teherbírását; formahű és a formához hűtlen fordítások szembesítései annak a célnak a szolgálatában állnak, amely a külföldi, klasszikus és újabb kori művek magyar változatának nyelvi lehetőségeit mutatja be. Lírai vers prózai átültetése, időmértékes vers magyaros formában történő megszólaltatása ugyanezt célozza, éppen úgy, mint Horatius aszklepiadészi strófájának alkaioszi szakaszba transzponálása. 1790 körül a magyar irodalom már jóval differenciáltabb, mint volt akárcsak tíz esztendővel annak előtte. Mindazonáltal mégis szükségesnek látszik további tónusok megszólaltatása, egy és ugyanazon vers kétféle magyar átültetésének konfrontálása. Igaz, hogy a németből készült fordítások erős túlsúllyal rendelkeznek, s itt a göttingeni Hainbundtól Schiller sturmunddrangos drámarészletéig meglehetősen változatos hangvételbe ütközünk, mindenképpen figyelemre méltó azonban az olasz irodalom jelenléte az Orpheusban.(9) S itt nemcsak a világirodalmi „paletta” színesítéséről van szó, hanem olyan törekvésről is (mindenekelőtt Kazinczy részéről), amely a korban szokványos irodalomfogalom és esztétikai hatás újragondolását látszik elősegíteni. Nevezetesen az olasz nyelvhez és a közölt szemelvények alapján az olasz irodalomhoz fűződő eufónia-elv és gyakorlat érvényesítése dominál a fordításokban; az alkalmi versekkel részben vitatkozó, azok hasznossági szempontjait félretevő költői magatartás dokumentálódik, amely az „ut pictura poësis”-elvtől, valamint a nem kevésbé népszerű sententia-típusú verstől eltérő költői gyakorlatot népszerűsít. Az Orpheus olaszból átültetett magyar versei csupán versek, nem illeszkednek még abba a felvilágosodott klasszicista („didaktikus”) irodalom-elképzelésbe sem, amely éppen nem zárja ki a jóhangzásra törekvést a versszervező elemek közül. Itt azonban a szigorú ok-okozatiság tagadása érzékelhető, a dalszerűség nem nyit sem a lentebb stíl felé, sem a lazábbra fűzött gondolatiság irányába. Az érzékenységnek az a változata kap versalakot, amely elsősorban a vers belső formája révén hangsúlyozza az érzéki világ és a személyiség találkozásának melankóliába vagy hedonisztikus életszemléletbe hajló lehetőségeit. Az érzékenységnek ebben a periódusában egyébként is igen nagy a szerepe, Kazinczy Ferenc részint a Bácsmegyeyvel, részint a töredékben maradt Werther-átültetéssel jelezte a magyar érzékeny regény megteremtésének problematikusságát, amely prózai epika elsősorban a szókincs szűkösségével, a terminológia erős hiányaival hívta föl magára a figyelmet, s talán éppen a Werther-tolmácsolás töredékessége késztette arra Kazinczyt (még pontosabban: az érzékeny próza fordítása során szerzett tapasztalatai ösztönözték arra), hogy helyet adjon más szerzők más változatainak. Kiegészítésül annyit: az 1788-as Gessner-kötet sikere viszont megerősíthette az érzékenység szókincse terén tett erőfeszítéseinek eredményességében. A kispróza mellé azonban az érzékeny regény bonyolultabb nyelvét kellett (volna) kikísérleteznie, de a teljesebb értékű megvalósulás Kármán Józsefre és Urániájára várt.

Az Orpheus irodalmi anyagáról annyi bizonyosan elmondható, hogy színvonalasabbat, változatosabbat az adott körülmények között aligha lehetett volna adni. Ami elsősorban német irodalmi kitekintését illeti, kifejezetten jó ízlésre, gondos válogatásra vall, Lessing, Schiller, Klopstock, Gellert, Wieland nemcsak a korszak megítélése szerint sorolhatók a legjobbak közé; s ha Goethe neve nem bukkan is föl a folyóiratban, számításba kell vennünk, hogy az 1790-es esztendők Kazinczy tervezte és megvalósította fordítói programjából nem hiányzott a német költő, igaz, inkább színdarabjaival, a fogság előtt mindössze egyetlen verssel képviseltette magát Kazinczy fordítás-oeuvre-jében. Az angol irodalmi tájékozódás igen hiányos, itt is el kell azonban mondani, hogy – jóllehet német átdolgozások segítségével – Kazinczy jelentette meg az Orpheus kiadásának évében a Hamletet, majd készítette el a Macbeth átültetését, szintén német közvetítés segítségével (Bürger). A folyóirat korlátozott terjedelme nemigen tette lehetővé a nagyon hosszú szépirodalmi közleményeket, kiváltképpen kevés hely jutott a színműveknek a kor sajtójában (szinte hely sem jutott), a Schiller-mű (Die Räuber) egy rövid részlete kivételként tartható számon. A francia irodalmat sokat olvasott, „kanonizált” szerzők képviselik, La Fontaine, Fénelon, Voltaire és Rousseau, míg a németországitól elkülönülő ausztriait a Magyarországon szintén népszerű Blumauer s a kevésbé népszerű Haschka. A viszonylag sűrűn publikált antik alkotók természetszerűleg szerves részei a világirodalmi kitekintésnek; egyelőre a korszak magyar antikvitás-szemlélete nemigen mozdul el az átlag klasszicista ókori irodalom-felfogástól, ugyanakkor főleg tematikailag és a formai változatosságot illetőleg a deákos/iskolás klasszicizmustól sok tekintetben eltérő az a kép, amit az olvasó a szemelvényeket végigolvasva formálhat magának. A fordulatot, nevezetesen a Winckelmann műveivel való megismerkedést a fogság évei hozzák, s ez majd előkészíti az utat az alaposabb Goethe-ismeret számára (is).

Debreczeni Attila szövegkiadása, jegyzetanyaga, utószava az utóbbi évek egyik legfontosabb hozzájárulása a magyar felvilágosodás irodalmának ismeretéhez, alaposabb tanulmányozásához. Az általa fölvetett és ebben a szemlében nem érintett problémák egy részét a Kazinczy-kutatás (Mezei Márta, Pál József, korábban Jancsó Elemér, Szauder József, Csetri Lajos, Kókay György, Váczy János, Czeizel János) már tudatosította, más részét Debreczeni Attila állította az előtérbe, fölvázolva a problémaértelmezések egy lehetőségét. Annyi bizonyos, hogy Kazinczy önértelmezéseit némi tartózkodással kell fogadnunk (mit olvasott fogsága után szívesen fogsága előtti műveiből, például), ugyanis a leginkább pillanatnyi vagy új pozíciója kialakításáról, erősítéséről, vitahelyzetének körülbástyázásáról van/volt szó. Az önlegitimáció gesztusa állandóan újrarajzoltatta vele pályája emlékezetét, így az értelmező csak úgy tekinthet az önmagyarázatokra, mint egyikére a lehetséges kommentároknak, értelmezéseknek. Olyan tudatos, szervező személyiség, mint Kazinczy, állandóan építette a maga írói/irodalmi személyiségét, legendáját is természetesen, de építette a maga irodalmi/irodalomtörténeti helyét is. Ez az Orpheus szerkesztői munkájával már megkezdődött.

(1) Első folyóirataink: Orpheus. Sajtó alá rendezte: Debreczeni Attila. Debrecen 2001. Csokonai Könyvtár. Források. (Régi kortársaink). Sorozatszerkesztők: Debreczeni Attila, Imre Mihály, S. Varga Pál. A továbbiakban csak abban az esetben hivatkozom a szakirodalomra, ha hangsúlyozni szeretném a kutatói álláspontot. Az Orpheusban közölt szakirodalom mellett Busa Margit bibliográfiáihoz utasítom az érdeklődőt: Kazinczy Ferenc bibliográfia. Miskolc, 1981.; Kazinczy Ferenc bibliográfia 2. Sátoraljaújhely, 1994. Vö. még: Széphalom évkönyv 1993: 193–200., 1994: 3–10., 1997: 101–116., 2001: 93–101.

(2) A magyar irodalomtörténet (úgynevezett) kazinczyánus alapozottságával és hagyományával szemben fejtette ki nézetét Csetri Lajos könyve: Egység vagy különbözőség? Nyelv- és irodalomszemlélet a magyar irodalmi nyelvújítás korában, Bp., 1990. A kötetet ismertettem: ItK, 1991: 97–102.

(3) Toldy Ferenc: Kazinczy Ferenc és kora. Pest, 1859.; Benkő Loránd: Kazinczy Ferenc és kora a magyar nyelv- tudomány történetében, Bp., 1982. A kötetet ismertettem: ItK, 1984: 521–524. Vö. még: Bartos Imre: A hazai latin nyelvű irodalom Bessenyei és Kazinczy korában. Székesfehérvár, 1932.; Ort János: Irodalomesztétikái kérdések Kazinczy korában. Bp., 1936.; Sík Sándor: Kazinczy kora. S. S. előadásai a szegedi egyetemen. Szeged, 1942. Itt jegyzem meg, hogy Váczy János máig alapvető Kazinczy-monográfiája címével a Toldy Ferencére játszik rá.

(4) Szauder József: A romantika útján. Bp., 1961, 115–141.; Jancsó Elemér: Kazinczy Ferenc útja a jakobinus mozgalom felé. Klny. a kolozsvári Bolyai Egyetem Emlékkönyvéből. Kolozsvár, 1956, 367–391.

(5) Ezen a ponton vetem föl: a „cultural studies” nálunk is lassan népszerűsödő módszerével talán az Orpheus egésze által megcélzott mentalitástörténeti, történeti, antropológiai problémák is jobban lennének jelezhet ők. Ebből a kérdéshorizontból az érzékenységnek az 1790-es évek Kazinczyját is átható jelensége szintén megközelíthető, immár továbbgondolva a szauderi gondolatmenetet a kassai érzelmek iskolájáról, egy átesztétizálódott politizálás, valamint egy átpolitizálódott költészetvallás irányát lehetne megcélozni. Vö. Hartmut Böhme-Peter Matussek-Lothar Müller. Orientierung Kulturwissenschaft. Was sie kann, was sie will. Reinbek bei Hamburg, 2000, különösen 10–19, 131–146.

(6) A nevek helyesírásában követem az Orpheusban használt névalakot.

(7) Ezek kulturológiai elemzéséhez az 5. sz. jegyzetben idézett mű sok segítséget adhat, főleg 144. (Vö. a Zeremonialwissenschaftról mondottakkal.)

(8) II. József nyelvrendeletének praeambuluma már számolt a Magyar Királyság többnyelvűségével, a magyar nyelv esetleges általános ügyviteli nyelvvé tételének nehézségeivel… Íme, az idevonatkoztatható rész: „Ha a magyar nyelv a Magyar Királyságban és hozzá tartozó részeiben, valamint Erdély Nagyfejedelemségben általános országos nyelv (allgemeine Landessprache) volna, akkor a közügyek kezelésekor használni lehetne; mindazonáltal ismeretes, hogy a német és az illír nyelv megannyi dialektusaival, akár a román, ugyanannyira használatos, így a magyart semmiképpen sem lehet általánosnak tekinteni. Aligha lehetne az ügyek vitelére alkalmasabb nyelvet választani, mint éppen a németet, amelyet a kormányzat már mind katonai, mind pedig a politikai ügyekben használ. Mily sok előny származik az általános jó számára, ha csupán egyetlen nyelvet használnak az egész Monarchiában, s ha egyedül ezen vitetnek az ügyek, ezáltal a Monarchia valamennyi része szorosabban kapcsolódik egymáshoz, s a lakosokat a testvérszeretet erősebb köteléke fűzi össze”. A magyar nyelvért 1790-ben síkra szállók azonban nem a birodalmi egység szempontjából közeledtek a problémához, hanem a nemzeti mozgalom nemzetértelmezését támasztották alá a nyelvkérdés hangsúlyozásakor. A terminológiai probléma a nemzet lényegének meghatározása körül kristályosodott ki. Kazinczy Ferenc megjegyzéseit szintén érdemes ebből a perspektívából értékelni.

(9) Az Orpheus olasz irodalmi forrásait Várady Imre (Emerico) tárta föl: La letteratura italiana e la sua influenza in Ungheria. Roma, 1934.1: 272–273,11: 18, 142, 143, 146, 152, 163, 172–173. Ráday Gedeon könyvtárában megvolt a Journal Encyclopédique 1786-os évfolyama, melyben ismertetést olvashatott Pietro Guadagnoli 1786-ban kiadott meséiről. A Ráday által adaptált Víz, szél, becsület eredetiben és francia fordításban volt olvasható a lapban. Vö. erről: Ember Nándor: A magyar oktató mese története 1786–1807-ig. ItK, 1918: 285.

Korábban megjelent: Széphalom. A Kazinczy Ferenc Társaság évkönyve 12. kötet, 2002, 43–54.