Jókai Mór nőalakjairól

Az elmúlt hetekben élénk vita folyt Jókai Mór regényeinek nőalakjairól, elsősorban Az arany emberéről, de általában is a Jókai-szereplőkről és általában a Jókai-regények tanításáról (kell-e tanítani Jókait, helyük van-e a Jókai-regényeknek a kötelező olvasmányok között.) Tételmondatom az: Jókait olvasni kell, tanítani kell. [Ma sokan nem kedvelik, sőt, elutasítják a „kell”-t, a hatalmi beszéd elemének tartják, de csak kérdőjelekből nem épülhet szilárd talapzat, az életben bizony helyük van a pontoknak és felkiáltójeleknek: az állításoknak, felszólításoknak is. Nem a hatalom gesztusaként, hanem az értékek felmutatásának szándékával, a nemzedékek közötti kézfogás, a hagyomány, a járt út erejében bízva – ennek tapasztalatával.]

Több szempontból is lehet vizsgálni a Jókai-nőalakokat, én most egyet emelek ki, az erkölcsi megközelítés tanulságait foglalom össze (Jókai 1870-es regényeit kutatva; Az arany ember 1872-es szöveg), s egyszersmind kalandozásra is hívom az olvasót Jókai csodálatos világában.

Jókai sajátszerűen értelmezi a világ történéseit: egymással küzdő erkölcsi ellentétek harcaként tekint rá. S ez a kulcs számunkra a nőalakok elemzésében is. A Jókai-szereplők bipoláris elrendeződése közismert: ördögi gonoszságú rosszak és eszményi, őstisztaságú jók feszülnek egymásnak. Az alakok sokszor bibliai alakokkal, illetve szentekkel rokoníthatók. Az égbe szálló és békét hozó Tatrangi Dávid (A jövő század regénye), illetve a pokol kapuit ledöntő Berend Iván (Fekete gyémántok) krisztusi attribútumokkal felruházott hős, ezt maga a szöveg is kimondja. Ebben egy sajátos történelemszemlélet nyilvánul meg: az archaikus történetek újra és újra lezajlanak, új személyekben, új formákban. A rendkívüli hősök, a rendkívüli események nem csupán a régi korok sajátjai: a szent és profán egysége nem csupán a szentek, próféták és apostolok életében valósulhatott meg, hanem a megfelelő erkölcsiséggel, a cselekvő szeretet révén minden korban megvalósítható, az éppen érvényes jelenben is lehetnek héroszok, szentek és angyalok. (Igen, voltak és ma is vannak hősök, példaképek, ne szégyelljük ezt elmondani, megvallani, ne engedjünk a jelenkor „hőstelenítési” kényszerének.)

A Jókai hősök útja, a férfiak útja a nagyvilág káoszából vezet vissza az egykor meglévő, de elvesztett paradicsomba. Ezen az úton egyenrangú társa a nő, a paradicsom visszaszerzésének feltétele a nő, nélküle nincs sziget, voltaképpen a nő a szigetteremtő erők legfőbbike. Ebben a kontextusban kell értelmeznünk Jókai nőalakjait, szentjeit és démonait.

Különféle nőtípusok jelennek meg és cselekszenek. A „szentek” a férfi segítői, a sziget megteremtői, nem véletlen, hogy több nőalak is szentekkel rokonítható. Mayer Fanni (Egy magyar nábob) Szent Rita módjára szelídíti meg a vad, dorbézoló Kárpáthy Jánost; akárcsak Rita a férjét. A Fekete gyémántok című regényben Sámuel apát a „kurtizánnak” hitt Evelint a gróffal való viszonyra akarja rábírni, ám midőn szembesül a ténnyel, hogy a lány megőrizte szüzességét, az addig hatalomra törő pap félbehagyva bűnös igyekezetét, kivonul a világból, s egy kolostorban, a Teremtő felé fordulva folytatja életét. Teszi mindezt azért, mert ráébred arra, hogy milyen nagy az Isten ereje. S hogy ez erőhöz képest minden semmi – ez az erő az emberi élet mértéke és célja. Sámuel apát megtéréstörténete Ciprián és Szent Jusztina legendáját juttatja eszünkbe: Ciprián (Cyprianus) mágus megpróbálta elcsábítani a szép és erényéről-tisztaságáról híres Jusztinát. És amint látta, hogy a lány tisztaságában megrendíthetetlen, felvette a kereszténységet, és Istennek szentelte életét. Az Egy az Isten Zboróy Blankája Római Szent Ágnes történetét idézi. Szent Ágnes sírhelye körül játszódnak jelentős események; Blanka jellemzői és az ágnesi attribútumok párhuzamai is nyilvánvalóak.

A „szobrok” nem tudják megélni szenvedélyüket, szerelmüket, nem tudnak kapcsolódni a szeretett férfihoz, s ezért kozmoszteremtő erőként sem tudnak cselekedni. Ilyen szobor Angela a Fekete gyémántokban: nem az Angela-gyémánt, a szobornő a paradicsomba visszatérő nőtípus, hanem Evila: az első szerelem, az életet és teremtést sugárzó, magát bűnösnek vélő, de valójában a legtisztább és legmagasabban álló, a nagyvilággal lelkében nem azonosuló nő. Aki leány! Visszatérő motívum a tisztaság, érintetlenség, szüzesség: Noémi, Zboróy Blanka és Evila is tisztán lesznek a férfi társai. Angelának a lelke más, ezért nem léphet a bányászlány helyébe. Hiányosságát, az igazi női szépséget mutatja meg az a jelenet, amelyben Iván villanydelejjel világítja meg az arcokat. „egy arc, mely kristály, melyen nincs semmi földi szenvedély, öröm, bánat, gúny, dac, kevélység!” Szobor Hanna grófnő az Enyém, tied, övé című regényben, s ez meg is hiúsítja Áldorfay Ince számára a kozmoszteremtést. És szobor Tíméa is Az arany emberben: az elbeszélő is ezt mondja róla, „szobor, „fehér szobor”. „Úgy tetszék, mintha egy alvó, fehér arcú szent fekhelye előtt állt volna meg. Úgy tetszék, mintha e fehér szobor ajkát megcsókolta volna, s a szobor e csókra sem ébredt volna fel.” Tíméa és Timár igaz szerelem nélküli, ellentmondásos világa nem lehet a boldogság szigete, ebben a helyzetben (a szerelem nélküli hála világában) egyik fél sem tud kozmoszt teremteni. Miközben mindketten igencsak cselekvőképes (talpraesett, eszes) karakterek, Tíméa is az, nézzük csak meg, hogyan intézi a Timár-vállalkozás ügyeit. S amikor megérinti a szerelem, feldereng a kozmosz képe, de vágyait a démon Athalie szavai teszik semmissé.

Noémi az, aki igaz társa lesz Mihálynak, szerelmet adva neki, őszintén, szenvedéllyel: és szerelmük nyomán lesz a Senki szigetéből földi paradicsom, újabb és újabb nemzedékek otthona. A Jókai-regényvilágok mozgatója az élet-kultusz, mely a férfi és nő szerelemben való egyesüléséből fakad. Noémi és anyja, Teréza képviselik a vágyott női minőséget. A Teréza (Teréza mama) név jelentései: hőség, forróság, nyár, aratás, szüret: egy dúsan termő kert vagy föld, az anyaföld és az ősanya képét idézik. Maga a regény eleji dunai hajóút is ezt a haladást jelképezi: a veszélyekkel teli utazás-mozgás után a szigetre, a kertbe érkezik Timár, s ez történik az életében is: szédületes kereskedői pályája után a szerelmet, a nőiség befogadó minőségét választja, ahol mindennap átélheti a szent szeretetét. Az elbeszélő is azt mondja Timárról, hogy „odahagyta a világot, melyben bámulták, és csinált magának egy másik világot, ahol szeretik.” Azért jöhetett létre (persze a cselekvés által) ez a világ, mert szerették benne a férfit és a nőt.

A Fekete gyémántok Evilájának sorsa a nő útja vissza az elvesztett édenkertbe (az elejétől a végéig). És végül ő a mikrokozmosz feltétele. Hiába győzi le Berend Iván a bányatüzet (megküzd az alvilággal, rátapos a Sátán fejére - a regény megfogalmazásai ezek), és teremt békét-nyugalmat (erkölcsi és anyagi értelemben) is Bonda-völgyben, csak akkor lesz mikrokozmosz a hely, amikor a nő visszatér oda.

Az Egy az Isten Zboróy Blankája egyenrangú párja Adorján Manassénak: együtt teremtik meg Torockón a mikrokozmoszt. És a példákat még sorolhatnánk…

Jókai Mór, illetve a Jókai-regény elbeszélője maga használja a földi paradicsom, éden szavakat gyakran.

A szakirodalom visszatérő vádja, hogy a Jókai-hősök nem változnak, nem fejlődnek, hanem sablonos, merev figurák, vagy angyalok, vagy ördögök, és a jók pl. a regények végén ugyanolyanok és ugyanazok, mint az elején. A regények cselekményessége éppen a belső dinamika, a folyamatos belső mozgás tükre. A Jókai-hősök mozognak, mindig úton vannak – fizikailag és lelkileg-erkölcsileg is. Az identitáskeresés állandó mozzanata a hősök jellemfejlődésének. Timár Mihály, Berend Iván, Adorján Manassé és Tatrangi Dávid vívódik, egy vagy több fordulópont is van az életükben, amikor tisztázniuk kell, hogy kik ők, és mi a küldetésük. Az identitáskeresés sokszor olyan intenzív, hogy identitásválságba fordul; Timár Mihály, Tatrangi Dávid, Áldorfay Ince és szerelme, Serena is megküzd az öngyilkosság gondolatával, sőt Noémi is. Ám végül tudatosítják a bennük lévő erkölcsi tartalmat, erényeket, és megcselekedve, cselekvésbe váltva beteljesítik sorsukat, kibontakoztatják önmagukat. Ez a kibontakozás, beteljesítés a Jókai-hősök jellemfejlődésének lényege. Krisztus – az üdvtörténeti narratívának megfelelően – ebben is minta: az ácsként felnövő, saját istenségére a pusztában ráébredő Fiú beteljesíti sorsát. Az eszméltető „pusztai“ magány mindegyik hős életének része. Kiemelkedő e tekintetben Tatrangi Dávid, aki háromszor is tesz identitáskereső gesztust: háromszor indul útnak repülőgépével, egyedül, valójában önmagában utazva, és tisztázza szerepét, feladatát férfiként, férjként és magyar emberként.

Emlékszünk a „démonokra” is, nőkre és férfiakra: ők az alakmások, akik ott vannak a hősök mellett: Athalie és Krisztyán Tódor Az arany emberben, a Szép Szirén és Vajdár Benjámin az Egy az Istenben és így tovább. Ők azt a cselekvési modellt példázzák, amely akkor valósulna meg, ha a főhős nem erkölcsösen cselekedne – a negatív életmodell megtestesítői. A hős és ellenalakjának küzdelme is a belső történéseket, az identitáskeresést mutatja.

Még egy feltétele van a kozmoszteremtésnek: az Isten felé fordulás, a szent mindennapokba való beépítése, a szent és profán elválasztottságának megszüntetése, e kettősség integrálása úgy, hogy a szent megőrzi szentségét, de a mindennapok része lesz. A szent és a profán egysége úgy teremthető meg, ha az ember a cselekvő szeretet által a mindennapjaiban a Szent akaratának, a Teremtő törvényeinek megfelelően él és tesz. A szent kultikus, szemlélődő imádata helyett erkölcsös cselekvésre van szükség. A mikrokozmoszok megteremtői így élnek és cselekszenek.

Tapasztalataim szerint a Jókai-szereplők archetípusokat is ábrázolnak, cselekvési modelleket testesítenek meg (akárcsak a szentek, a maguk valóságosságán túl), ugyanakkor pszichológiai értelemben összetettek is. A Jókai-világban mikrokozmosz a férfi és nő igaz szerelméből (a legtöbb esetben házasságából) születik, ez közös gyümölcsük, életcéljuk, és gyakran megjelenik a gyermek is, aki által újabb nemzedékek jönnek, s folytatódik a közösség, a magyarság története. Az sem véletlen, hogy a Jókai-mikrokozmoszok nem „passzív édenek”, hanem munkával teremtik meg azokat a szereplők, „aktív édenek”, a cselekvő élet színterei, a kibontakozásnak, a tartalmas életnek a helyei; fenntartásukhoz szeretet és állandó cselekvés, munka szükséges.

Nem olyan rossz modell ez… Olvassuk hát a Jókait-regényeket, merüljünk el világukban (én most ezt kivonatosan és egy szempont alapján tettem meg), gazdagodunk általuk.

Nyiri Péter