Három idézetet választok mottóul, amelyek alapul szolgálhatnak témánk fölvázolásához. Kazinczynál így fogalmazódott meg az a szállóigévé vált megállapítás, hogy „nyelvében él a nemzet”: „A nyelv … a nemzeti léleknek mind igen szép képe, mind hív fenntartója s ébresztője.”
Egyúttal azt is hirdeti ez a sűrített tartalmú tétel, hogy az anyanyelv esetében kollektív szellemi tulajdonról van szó, s hogy benne közös jegyek tükröződnek és hagyományozódnak. Babits Mihály az irodalom felől érkezik témánkhoz: „Hiszek az alkotásban, mely a lélek nyelve…” Kosztolányi Dezső megállapítása pedig indokolja, miért lehet a nyelvi folyamatokhoz a pszichológia felől közelíteni: „... a nyelv, mint minden, ami életjelenség, nem a logika, hanem a lélektan körébe és törvényeire tartozik.”
Ezúttal a nyelvújítás történéseiben próbálom kimutatni, hogy azokban lélektani motívumok is szerepet játszottak. Az apropót ehhez az adja, hogy 200 évvel ezelőtt jelent meg Veszprémben a Mondolat című gúnyirat, amely az ortológusok és a neológusok közötti harcot élesebbé tette. Voltaképpen stílusparódiáról van szó a túlzó neológia ellen; Somogyi Gedeon szerkesztette Szentgyörgyi József gúnyiratának felhasználásával. 1814. január elején Kazinczyhoz is eljutott a könyvecske, s nyilvánvaló volt számára is, hogy a gúny ellene irányul, őt ültették szamárra, őt tekintik az újítások fő képviselőjének. Így fogadta a támadást: „Nevetni könnyű. De cáfoltassék meg tehát, amit én Daykának és Báróczinak életekben mondottam. Ők nevetnek, szidnak, az Idvezítő paripájára ültetnek. Én azt kiáltom végtére is, amit Galilei felegyenesedvén a követés után: Eppur si muove!”
Indokolt a folyamatok mögé tekinteni.
Kezdjük az alapfogalmak meghatározásával! A lélek az emberben az életnek és a személyiségnek a testtől független (anyagtalan) létezőként képzelt hordozója. Az ember belső valósága; az emlékezés, képzelet, értelem stb. folyamatainak összefüggő egésze. Személyiségünk, belső valóságunk egyik jellemzője a nyelv, hiszen beszédmódunk a pszichikum, az érzelemvilág megnyilatkozása; joggal szólhatunk tehát róla a lélektan szemszögéből, mégpedig általános értelemben és személyes ügyként egyaránt. Mivel közös nemzeti kincs birtokában vagyunk, jellemezhetjük társadalmi szinten, mert amint Bajza József megállapította: „A nyelv tükre azon népnek, mely beszéli.” Nem feledhetjük azonban az egyén szerepét, felelősségét sem, mert – Illyés Gyula figyelmeztetése szerint – „Az írás és a beszéd módja mindenkit leleplez”. Tovább gazdagítja a képet a lélek fogalmának olyan használata, amikor azzal valaminek éltető elemét, legfontosabb tagját, részét nevezzük meg. Gondoljunk Berzsenyi Dániel szép soraira: „Nem sokaság, hanem / Lélek ... tesz csuda dolgokat...”!
A lélektan valamely lelki alkatnak vagy szellemi tevékenységnek jellemző vonásaival foglalkozik. Amikor most a nyelvújításban is megmutatkozó személyes és közösségi motívumokkal foglalkozom, azt mégsem a pszichológia, hanem inkább a művelődéstörténet szempontjából teszem, ezért került idézőjelbe az előadás címében a „lélektan” szó.
Jó kiindulópontul szolgálhat Berzsenyi Dániel episztolájának részlete (Kazinczy Ferenchez, 1809), melynek néhány sorát vastag betűkkel kiemelem:
Mi az hát, ami a magyart emelheti?
Valóban nem más, mint az ész s erkölcs:
Csak úgy állhat meg a mi kis testünk,
Ha az lélekkel s erővel teljes.
A míveletlen föld csak gazt terem;
A lélek is csak ugy emelkedik
A józanság tisztább világához,
Ha a tudományok és isméretek
Tárából gazdag zsákmányt gyűjt magának.
Azért becsűli minden józan nép
Az ész szövétnekét gyújtó Minervát
S annak minden munkás tolmácsait;
Azért formálja a saját nyelvet,
Azért avatja azt Pallas szentségébe:
Mert a nélkül remélni sem meri,
Hogy a józanság istenibb szavát
Az elbutult község megfoghassa.
A nemzet emelkedésének a tudás és az erkölcs az alapja, vallja a költő, s ehhez nélkülözhetetlen eszköz a saját nyelv, amely az eszméket – mondhatjuk úgy is, hogy a nevelő hatásokat – közvetíti. Minőségén múlik tehát, hogy a tudás, a józanság mennyire képes elterjedni. A kortárs, Ungvárnémeti Tóth László – ugyancsak Kazinczyhoz írt versében – fejtegeti, hogy a lélek a tevékenységben, a művekben nyilatkozik meg:
A láthatatlan lelkeket csak a munkák,
Erkölcsök és külső művek mutathatják.
Nem kell azért másnak szemébe pillantnunk,
Hogy lelke csínját s bélyegét megismerjük;
A rényre munkánkból s magunkra rényünkről
Bátran lehet mindég következést húznunk.
Az anyanyelv jelentőségének felismerése történeti folyamatként követhető. A humanisták még latinul szóltak; Janus Pannonius azzal büszkélkedhetett, hogy már nemcsak Itáliában szól a dal, hanem hazánkban is virul – latin nyelven – a költészet. A 16. században tudatosodik a felelősség, a lakosság saját nyelvének jelentősége. Sylvester János kinyilvánította: „A mi kincsünk − hazai nyelvünk − mind a mai napig véka alá volt rejtve, most azonban, mihelyt rátaláltunk, felfedeztük és a napvilág fényességére hozzuk; ha vele élni nem vonakodunk, rövidesen (ahogy remélem és óhajtom) szűkölködőből a reméltnél is jobban felvergődünk.” (Grammatica Hungarolatina, 1539.) Fölmerült már a beavatkozás, a „csinosítgatás” igénye is Geleji Katona István részéről: „A szólásban is sok rút illetlenségek vagynak […] ez az ékes és bölcs nyelv igen megotrombult és elparasztult. – Ez fogyatkozásokat anyai nyelvünkben szomorúan látván, ügyekeztem én, hogy azt ... csinosgatnám...” (Magyar grammatikácska, 1645.) Megjelennek az első nyelvtankönyvek, amelyek nemcsak a törvényszerűségek felismerését szolgálják, hanem szabályozó szerepük is van.
Aggodalom szülte Baróti Szabó Dávidnak A magyar ifjúsághoz intézett szavait 1777-ben. Egyértelművé teszi, hogy nemzeti érdek a haza nyelvének hanyatlását megállítani, állományát az irodalom eszközeivel gyarapítani:
Serkenj fel, magyar ifjúság! Ím, nemzeti nyelved,
Egy szép nemzetnek bélyege, veszni siet.
Fogj tollat; kezdj íráshoz; kezdj szóba vegyülni
Lantos Apollóval nemzeted ajka szerént. …
Serkenj fel mély álmodból, és szánd meg hazádnak
Nyelvét, mely ha kihal, tudd meg, örökre kihalsz.
Bessenyei György felfogását jól ismerjük, ő programmá tette az anyanyelv művelését a kulturális felemelkedés feltételeként. Alaptétele: „Aki tehát a magyar nemzetet tudós nemzetté akarja tenni, legelőször is annak született nyelvének kiszélesítésén és pallérozásán igyekezzék.” „.... egy nemzet sem tehette addig magáévá a bölcsességet, valameddig a tudományokat a maga anyanyelvébe be nem oltotta.” (Magyarság, 1778.)
A nyelvújítás előkészítéseként, elvi és lélektani alapjaként foghatjuk fel ezeket és a hasonló előzményeket; egyre erőteljesebb volt az igény arra, hogy a nyelv állománya megfelelhessen a tudomány, a közélet és a szépirodalom igényeinek. A szókincs bővítése látszott ehhez a legsürgetőbb feladatnak. Amikor Barczafalvi Szabó Dávid közrebocsátotta Szigvart-fordítását (1787), új szavak tömegét gyártotta, hogy visszaadhassa az eredeti német szöveg árnyalatait. Amikor erről tájékoztatta olvasóit, így érvelt: „Egyedül a Haza hasznát néző jó végből ... csináltam vala s belé is tettem némely új szókat ezen fordításba; és még így is csupán csak oly véggel, hogy azokat rostáld meg, s úgy osztán, ha jóknak találandod, élj, ha tetszik, vélek.” Műve azonban elrettentő példája lett a túlzó neológiának. Őt a szókészlet gazdagításának szép szándéka vezette, könyvéhez szótárt is mellékelt az általa gyártott kifejezések megértéséhez; nem mérte fel, hogy milyen riadalmat kelthet az olvasóban a tömeges újítással való szembesülés. Az olvasó közösség nem hajlandó, nem képes befogadni ennyi változást egyszerre, s az efféle kísérlet magát az újítást is beárnyékolta, ellenállást váltott ki. Lélektanilag is érdekes, hogy – például – a hónapok neveinek általa javasolt magyarítása nem talált visszhangra; ma is a latin eredetű megnevezéseket használjuk.
Sokan gúnyolták a „szócsináló” Barczafalvit, de az újítást nem lehetett megállítani. A fordításról szólva a tekintélyes ifjú Batsányi János elismerte: „nem lehet mindazáltal a fordítónak vétekül tulajdonítani, ha az eredeti írásban található új dolgokat és gondolatokat ő is új szókkal fejezi ki. Ez korántsem rontja, sőt gazdagítja nyelvünket...” (1788) A nyelvrontás volt a fő vád az újítókkal szemben. Kazinczy Ferencnek is magyarázkodnia kellett szóhasználata miatt, amikor Bácsmegyeynek öszve szedett levelei című történetét közzétette (1789): „tudom, hogy az itt oly gyakran előforduló idegen szók miatt, sok íróink literátori eretnekséggel fognak vádolni. ... Engemet erre a különösségre nyelvünknek tagadhatatlan készületlenségén, s következésképpen szűk voltán felül, a legvirágzóbb nemzetek példái bátorítanak. ... Ha ezek ... nem szégyenlik segedelmül vonni az idegen szókat: ha azoknak még az ódákban, epicumokban s tragédiákban is, helyet engednek: mit akarunk mi, akik alig mutathatunk egy-két fordítást, mely az idegen nyelvet csak félig értő olvasó előtt érthetőbb ne légyen az eredetiben, mint a magyarban, ezzel a példátlan különbséggel?” Az írók dilemmáját tanulságosan szemlélteti ez a két példa: Barczafalvi a szógyártás, Kazinczy az idegen szavak használata miatt keres mentséget.
Az újítás, a magyar nyelv megerősítésének szükségessége azonban egy erőteljesebb, átélt belső igényként jelentkezett. S benne olyan külső tényező is hatott, mint amilyen Johann Gottfried von Herder megnyilatkozása volt. Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit című művében (1791) leírta azt a fenyegető jövőképet, amelyet aztán Herder jóslataként gyakran idéztek. Szerinte ugyanis: „Most szlávok, németek, románok és más népek közt [a magyarok] az ország lakosainak kisebbik részét alkotják, és évszázadok múltán talán a nyelvüket is alig lehet majd megtalálni.” Kazinczy reakcióját egy Berzeviczy Gergelynek 1810-ben írt levélből ismerjük: „kacagom, amit Herder valahol a magyar nyelvnek s népnek elenyészése felől jövendöl. Herder hamis próféta. A magyar nyelv és nép elenyészni nem fog soha, míg filozófiai lélek fogja kormányozni Európának dolgait, mint most kormányozza.” Érdekes, hogy e megnyilatkozás szerint a külső hatalmakban bízik, miközben számos alkalommal tesz hitet a magunk nemzeti erejének sorsdöntő volta mellett. A Herder által megfogalmazott népszellem gondolata hazánkban is a nemzeti értékekre és hatóerőkre irányította a figyelmet. Kazinczy már a Hamlet-fordításához írt előszavában kifejtette (1790): „... ki ne fakadozzon örömkiáltásokra, midőn elroncsolt, eltaposott nemzetünk ismét felemeli a porból fejét, és visszavévén nyelvét, ruháját és szokásait, az lesz, amik dicső eleink voltak; az lesz, amiről ezelőtt fél esztendővel a gyenge hit álmodni sem bátorkodott; egy szabad nemzet, egy tulajdon törvényeivel, nyelvvel, ruhával bíró nemzet...” Vagyis a legjobbak lelkében a hazai nyelv egy tágabb értékcsoport eleme volt.
A nyelvbővítés szükségességében egyetértőknek azonban további kérdésekben is megegyezésre kellett jutniuk. A problémát a „fentebb stíl” igénye ellenében az ún. Debreceni Grammatika így vetette föl (1795): „Az is kárt tett, hogy sok magyar írók vagy idegen nyelvből fordítók, ha igaz magyarok voltak is, nem akartak megmaradni a magyar nyelvnek természeti együgyűségében ... holott nincs annál bizonyosabb, hogy a magyarok között, még eddig ugyan, a köznépnél vagyon a tiszta magyarság, az olyan köznépnél tudniillik, amely legkevesebb idegen nemzetűekkel volt eleitől fogva megelegyedve. [...] De fordítsa csak valaki a köznép beszédének módját, illendőképpen elrendelve, derék dolgoknak előadására, úgy, hogy semmi idegen és erőltetett cifrázatokkal ne éljen; meglátja maga is, más is, mely szép, világos, és magát kedveltető tiszta magyarság lészen az. Mert mi ugyan úgy tartjuk, hogy akármely derék és magas dolgokat is elő lehet a köznép nyelvén adni, és hogy nem is jó magyarság az, amelyet a köznép könnyen meg nem ért...”
A kor két legjelesebb nyelvtudósa sem tudott azonos alapra helyezkedni, ami fokozta a bizonytalanságot, a feszültséget. 1805-ben mindketten megfogalmazták álláspontjukat. Verseghy Ferenc – az újítókra utalva – azt állítja: „Akik tovább szabad embereknek tartván magukat, nemzeti jussaik közé számlálják azt is, hogy nyelvünket tetszések szerint megváltoztassák, azoknak meg kellene gondolniok, hogy más ember is élhetvén e rosszul értett szabadsággal, nyelvünkből végre érthetetlen jargon és rendetlen zűrzavar válhatna; aminek következése még az is lehetne, amit Herder megjövendölt, hogy nyelvünk a föld színéről kevés idő múlva egészen elenyészik.” Alapelve ez: „A nyelv iránt való vetekedésekben a most élő egész nemzetnek közakaratját ösmerem én legfőbb, legbátorságosabb és egyetlen egy bírónak.” Révai Miklós ezzel szemben a hagyományra épít: „Térjünk vissza a régiekhez. Náluk találjuk fel a hibátlanságot megtartásra, a szóhajtogatásnak, szószármaztatásnak, szókötésnek csalhatatlan szabásait …”
Új szempontú nyelvtanok jelennek meg hazánkban, amelyekre Johann Christoph Adelung (1732−1806) német nyelvész felfogása hatott, aki az általános grammatika alapján, történeti felfogásban újította meg a német grammatikát. A mi tudósaink is az analógiára és az etimológiára hivatkoznak, a nyelvszokás megítélésében azonban eltérnek egymástól. Mint fentebb olvastuk, Verseghy Ferenc szerint a helyes magyarság a kor művelt nyelvhasználatán alapszik, s Herder kategóriáira utalva úgy vélte, a magyar nyelv érett férfikorát éli. Helyesírása a kiejtésen alapult, a hangzáshoz igazodott, vagyis ipszilonista (például: szánnya, láttya, mondgya, szóllyon). Révai Miklós ezzel szemben a nyelvi virágkorral, Pázmány Péter idejével egybevetve ítéli meg saját korának nyelvhasználatát, s szerinte hanyatló öregkorába jutott anyanyelvünk. Etimológiai alapon foglalt állást a helyesírás kérdésében, a szóelemző írásmódot terjesztette, tehát jottista (például: szánja, látja, mondja, szóljon).
Nem csoda, ha az írók körében sincs egység. A fordítók egyik csoportja az idegen nyelv idiómáit igyekezett áthozni nyelvünkbe – Kazinczy Ferenc is – mondván: „Nem botol, aki helyén tudva s akarva botol.” Mások ezt a nyelv szelleme elleni vétségnek, nyelvrontásnak (szolecizmusnak) tekintették; Batsányi János is az utóbbi álláspontot képviselte. Viszont az idegen versformák meghonosítása a metrumhoz való alkalmazkodás kényszerével járt, ebből következett, hogy gyakorlati igény támadt a tövükre visszacsonkított, rövidített szavak iránt. Az irodalom tehát fontos szerepet játszott a nyelv megújításában, a szépirodalom nyelve azonban közeledett a beszélt társasági nyelvhez, akárcsak más irodalmakban.
Kazinczy előbb Poetai epistola Vitkovics Mihály barátomhoz című költői levelében (1809), két év múlva Tövisek és virágok címmel Sárospatakon kiadott epigrammagyűjteményével támadásba lendült, s az irónia teljes eszköztárával szólt a „maradókhoz”, a neológiát idegenkedve fogadók nem kis táborához. Az ő megmerevedett álláspontjukat fogalmazta meg így:
Magyarnak én azt ismerem, s csak azt,
S nem senkit! senkit! mint azt, akinek
Szép nyelve nincsen elkeverve mással.
Ki nem szorul a vendég maszlagára,
Kenőcsöt útál, s gondolatjait
Tisztán s tekervény nélkül mondja ki.
Magát a Nyelv urának nem hiszi,
Nem szabja a törvényt, új szót nem farag,
A régit érti, s tiszteli a Szokást.
Úgy ír, ahogy beszél; egy szóval: aki
Köztünk lett, köztünk nőtt, köztünk maradt meg.
„Minden kérdés az, hogy a nyelv bővebb és szebb lesz-e, mert ami szép, mindig jó”, hirdette Kazinczy. A nyelv bővítésének szükségességét mindenki elismerte, mégis kialakult két tábor, s lélektanilag – az eltérő kiindulópont következtében – érthető mindkét irányzat magatartása. Az ortológusok nyelvünknek a nyugati nyelvekétől eltérő sajátságait felismerve szegültek ellene a gátlástalan nyelvújításnak, ellenezték a korlátlan írói szabadságot a nyelv eszközkészletének megújításában. A neológusok gyors átalakítást sürgettek, az írók szabad nyelvalakító jogáért harcoltak.
Emellett volt egy „földrajzi” tagozódás, hogy vajon mely tájegység nyelvhasználata emelhető normává az irodalmi nyelvben. Jól tükrözi ezt a problémát a két íróbarát levélben 1811-ben lefolyt dialógusa:
Berzsenyi Dániel: „Én úgy gondolom, hogy aki a magyar nyelvet ismerni akarja, az egyik szemét a Dunára, a másikat pedig a Tiszára függessze... A tiszaiságot kirekesztőleg emelni tehát igen veszedelmes részrehajlás, mely saját hibáinkat megszenteli, és eloltván bennünk a vizsgálódás lelkét, vak követőkké tesz, úgyhogy nem kérdezzük, jó-é vagy rossz, hanem tiszai-é vagy dunai?...”
Kazinczy Ferenc: „A maga dialektusát az országnak egyik része szintúgy jónak nézheti, mint a másik a magáét… De az író nyelve nem a dunai, nem a tiszai, hanem a magyar Schriftsprache [irodalmi nyelv]. Nem szabad máson írni...”
Berzsenyi Dániel: „Igen. De mi a Schriftsprache? Kétségkívül nem egyéb, mint a grammatikai igazságnak, célos okosságnak és ízlésnek serpenyőjében felolvasztott, elválasztott és desztillált magyar nyelv. Ennek hazája tehát a tanulószoba, provinciái pedig a Duna, Tisza, Erdély stb. Ezek közül akármelyikhez ragaszkodni, az igazság, okosság és ízlés világos parancsolatja nélkül − provincializmus...”
Kazinczy a kor egyik legnépszerűbb költőjével, Kisfaludy Sándorral is vitába keveredett, s ha bele tudjuk élni magunkat bármelyikük helyzetébe, érezhetjük azt a lelki nyomást, amit a nyelvújítás kérdése előidézett. A széphalmi mester Báróczy-életrajzában (1814) megfogalmazott egy fontos elvet: „... a nyelv dolgában nem a szokás a fő törvény, hanem a nyelv ideálja, hogy a nyelv az legyen, aminek lennie illik: hív, kész és tetsző magyarázója mindannak, amit a lélek gondol és érez. De ennek értésére komoly tanulás, el nem foglalt elme, idegen nyelvek ismerete s dolgozási gyakorlások vezethetnek el bennünket.” Ezt ma is aláírhatjuk. A gyakorlatba azonban ezt az elvet nem könnyű átvinni, és Kisfaludy Sándor hazafiúi indulattal így fakadt ki egyik levelében: „A nyelvet oly ádáz újításokkal tagolni, gyilkolni és zavarni, mint sokan merészlik, valóságos crimen laesae nationis [a nemzetsértés bűne]; és ehhez minden magyarnak van szólása; ezt akadályoztatni minden hazafinak kötelessége. ... Köszönhetjük Kazinczy újító kórságának, ... mert azt meg nem foghatom, miként lehessen a nyelven rontva építeni, midőn ebben minden újításnak, hogy jó legyen, szükségképpen építeni, javítani kell.” (1816.)
A rontva építés nyilvánvaló utalás Kazinczynak A nyelvrontók című epigrammájára, amelyben a 16. századi itáliai építész példájára hivatkozott:
Rontott, mert építeni akart, Palládió, benne
Csak rontót látál, vad kora, jó ideig.
A művész érzette magát, s neked én fogok, úgy mond,
Törvényt és példát adni, de nem te nekem.
S ím, áll a roppant csarnok, s bizonyítja, ki több itt,
A művész-e vagy a szolgai tompa szokás
A Kazinczytól és Kisfaludytól idézett vélemény is példája a meglehetősen éles szembenállásnak. Ezt testesítette meg az 1813-ban napvilágot látott – s a bevezetőben már említett – Mondolat. Az itt bemutatott két kis részlet alapján is megítélhető, miként játszott el a szerző az újítók túlzásait kipellengérező és túllicitáló szavakkal. A szöveg szótár nélkül nem is érthető. De azért azt is látjuk, hogy a könyvecskéhez csatolt szótárnak nem kevés eleme része lett mai szókincsünknek. A mintaként itt bemutatott versike megértéséhez ezt a szójegyzéket adjuk segítségül: evevittés: idősítés; százszaka: évszázad; gobóts: golyóbis; rentze: lajstrom; köröncze: körözőlevél; uralkodalom: birodalom; tetszitzeség: esztétika; tábirász: jegyző.
Szemere Pál és Kölcsey Ferenc Felelete nem maradt alul szatirikus hangvételben. Olvassunk el ennek illusztrálására egy részletet abból a levélből, amelyet Hőgyészi Hőgyész Máté Bohógyi Gedeonhoz intéz:
„Az Uracs a nyelv dolgában akart ítéletet hozni? Nem oda, Máté! terömni köll ám arra az embörnek, mint a subagallérnak; nem pedig azután formáltatni, mint a lapostetűnek. A nyelvmívelés nem kanászjáték, s aki ahhoz fogni mer, ne lögyön gatyafönékben szűve. Nem köll új szó? Möglássuk, hogy mögy hát sánta Budára. Próbáljon az Uracs új szó nélkül a tudákosságról írni, tudom, majd búsul, mint a veröm-be esött farkas, fohászkodik, mint a kereketörött kocsis, kapkod imide-amoda deák szóba, görög szóba, s mikor lesz a tudós munkának vége? malacnyírő sohanapján! Az ilyen kófic embörök ugatnak az új ellen, mint az eb a garádján, s a régivel semmit sem kezdönek, semmit sem végöznek.”
Kazinczy 1819-ben írja meg és teszi közzé azt a tanulmányt, amellyel a maga részéről lezárni véli a nyelvújítási harcot:
„A nyelv miénk és így enyém is. Az egész társaság folyamjával az egész társaság parancsol; annak telkemen keresztül futó erével tehetem, amit én ítélek célomra hasznosnak. És azt azért zavarom fel, hogy medrét mélyebbé tegyem, vagy egyenesb futásba vegyem, igyekezetemet minden jó javallani fogja. [...]
− Jól és szépen az ír, aki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszersmind, s egyességben és ellenkezésben van önmagával. ...
S mi szabad az írónak ezen iskola értelme szerint? A fentebb nemben mind-az, amit a minden nyelvek ideálja megkíván, a magyar nyelv természete (örök szokása s törvénye) világosan nem tilt, a régi és újabb klasszikusok által nevelt ízlés még javasol is, s a szükség múlhatatlanul parancsol.”
A széphalmi emlékcsarnokban van egy érdekes festmény, Orlai Petrics Soma műve, amely Kazinczy és Kisfaludy Károly találkozását ábrázolja több jeles író társaságában. Ezt a jelenetet jelképesnek tekinthetjük, hiszen két nemzedék kézfogását, a klasszicista és a romantikus ízlés képviselőinek együttlétét mutatja. Két idézettel egészítem ki a látványt.
Kazinczy Ferenc Gróf Széchenyi Istvánhoz 1831-ben írt episztolájában olvashatjuk:
Én láttam a zavart, s láttam, hogy az
Rendén vagyon; úgy volt az mindenütt,
Míg a nyelv hívei, írók s olvasók,
Egymást korholván, összeszerkezének;
S a versenygőket nem békére vontam,
Hanem hevesb és még makacsb vitára.
Ki nyugtot óhajt, harcra kél. Kivívánk
A szép tusát s most béke boldogít.
Kisfaludy Károly A hazafi című versrészlete 1820-ból való:
A haza oltárán örökkön ragyog a nemes élet,
Mely szentelve magát, néki javára hevült.
És ha magas bért nem lelsz is mindjárt, ha korodnak
Irígylő nyelvén érdemed alkonyodik,
Hátra ne lépj, inkább kettőztesd minden erődet,
S egy buzgóbb maradék áldja hideg porodat.
Az ifjabb nemzedék vezéralakjának, az ifjabb Kisfaludynak Kritikai jegyzeteiből idézek még egy részletet, amely a nyelvkérdéshez való hozzáállásnak egy középutat kereső, újabb megnyilatkozása (1826): „Maradjunk a szent régiben, ez alapja nemzeti életünknek! Ily fonák vélemény vezet sok írót; s ők azok, kik durvaságban erőt, hiú sallangokban hazafiságot keresve, a literatúra méltóságát lealacsonyítják, a műveltebb publikumot elidegenítik, s a köztünk lakó jövevényeket gúnyra fakasztják. De nem kevesebbet árt a csupa édességtől elkeseredett fél is, sziszeg, pisszeg, vizsgálatlanul körülmetéli a szókat; most francia, majd német finomsággal a nyelvet természetéből kiveszi, s mit az értelmes búvár alkot, azt vakon s túlságig utánozva lerontja. Nem a felvett tárgy lelkes kidolgozása, csak új hang fő célja. ... A költő keresi ki a nyelv virágait; s szükségeihez képest, de a nyelv természetével egyezőleg teremt, s az ily merészség hathatósban vezet elő, mint a vétkes vagy ízetlen szokás védője, ki, hogy a régit kedvelő sokaságnak tessék, enyésző dicséretért leszáll inkább, mintsem az olvasót magához emelné.”
Lélektani szempontból is tanulságos Teleki József állásfoglalása (A magyar nyelvnek tökélletesíttéséről, 1818.): „Az írónak szabad, sőt kötelessége nemcsak most, hanem örökkön-örökké a nyelvszokást igazgatní, javítani, a rossz ellen kikelni, a jövendő szokástól várván igyekezetének foganatosságát. ... A nyelvmívelésben annak tökéletesítését erányozzuk, tökéletes pedig csak az a nyelv lehet, mely céljának megfelel. ... Senki kétségbe nem hozhatja, hogy a nyelvek lételöket az egyes emberek azon belső vonzódásának tulajdoníthatjuk, mely által gondolataiknak és érzeményeiknek egymással való közlésére ösztönöztetnek. Azon nyelvben tehát, melyen minden szemmel látható tárgyakat, dolgokat, minden gondolatainkat és érzelmeinket ki tudjuk jelenteni, abban megvagyon egyik legfőbb tökéletesség, bőség és gazdagság. Valamint minden dologban, úgy a nyelvmívelésben is a nagy félénkség veszedelmesebb a vakmerőségnél.”
A reformkor aztán valóban, politikai értelemben is nemzeti üggyé emeli a nyelvkérdést. Ennek egyik szószólója Kölcsey Ferenc volt, aki unokaöccsét így intette (Parainesis, 1837): „Igyekezned kell nemcsak arra, hogy beszéded hibátlanul zengjen ajkaidról; hanem arra is, hogy kedves hajlékonysággal, gazdag változékonysággal, tisztán kinyomva s szívre és lélekre erőben munkálva, okaidnak s érzelmeidnek akaratodtól függő tolmácsa lehessen. – Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! mert haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog. Tiszteld s tanuld más mívelt népek nyelvét is ..., de soha ne feledd, miképpen idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség.”
Itt az egyén, a személyiség szemszögéből látjuk a nyelvet mint a lelki gazdagságnak egyik elemét. Széchenyi István viszont a nemzeti jólét letéteményesének tekinti a fejlett anyanyelvet (Világ, 1831): „A nemzet jövendősége szoros kapocsban áll nyelvének fiatal s kifejthető vagy fejthetetlen s holt létével… Az anyanyelv tökéletesítése tehát − mert azáltal a nemzeti jó nőtten nő − kötelességeink egy legfőbbike; s midőn igazi nemességünk, értelmi súlyunk s azáltal lelkünk esztendőrül esztendőre, naprul napra bővül s tágul, nyelvünknek is egyenlő idomzatban tágulni s haladni kell; s így, ki magyar nyelvünk kifejlését, gyarapodását, gazdagulását hátráltatni akarja, egyenesen a hon legbecsesebb javát gátolja, s ekképp mint sértője s ellensége nemzetiségünknek nem dicséretére, hanem büntetésre, átokra méltó.”
A nyelvújítás harci zaja elült, de a nyelvkérdés, mint a hagyománytisztelet és az újítás kötelezettségének kettőssége továbbra is időszerű maradt. Emberi létünket, lelkivilágunkat meghatározó élményekről beszél egy már megújított nyelven Bajza József és Vörösmarty Mihály. Előbbi Nemzetiség és nyelv című írásában (1846) olvashatjuk: „… a népeknek nincs szentebb ereklyéjök és félhetőbb kincsök, mint a nyelvök és híven jegyzett történetök. Szó és tett jellemzik az embert, szó és tett a népet. A nép ajkán élő nyelvből és az eseményeket ábrázoló történetből leginkább megismerhetni a nemzeteket. ... Mert az életnek szellemibb és bensőbb eleme a beszédnél semmi nincs.” Utóbbitól pedig egy szakaszt idézek Virág Benedekhez szóló költeményéből (1822):
Aki jeles példán buzdító szóra nem indúl,
Rest az vagy félénk: testének rabja s szivének.
Engem serdűlőkorban megbájola nyelve
Győztös apáinknak, s noha lassan, szűntelen érzém
A titkos lángot, mely ösztönt nyújta erőmnek.
Mindkét idézet segít megérteni lélek és nyelv kapcsolatát.
A nyelvújítási folyamat közvetve és közvetlenül elősegítette, hogy a pozsonyi országgyűlésen elismerjék a magyar nyelv jogait. Két törvényből emelek ki paragrafusokat. Az 1836. évi III. törvénycikkely ezt rögzíti a magyar nyelvről:
„Egyébiránt a nemzeti nyelv elhaladási gyarapodásának eszközlésére meghatároztatik: hogy ...
§ „a perlekedők a királyi Ítélő Tábla előtt pereiket magyar nyelven kezdhetik, folytathatják”. ...
§. „Azon helyeken, hol a gyülekezethez magyar nyelven mondatnak szent beszédek, az Anyakönyvek is magyarul írassanak”.
Az 1844. évi II. törvénycikkely adja meg a teljes nyelvhasználati jogosultságot:
§. „Országgyűlési nyelv ezentúl kirekesztőleg a magyar lészen. Egyedül a kapcsolt Részek követeinek engedtetvén meg: hogy azon esetben, ha a magyar nyelvben járatosak nem lennének, a közelebbi 6 évek alatt tartandó országgyűléseken szavazataikat latin nyelven is kijelenthessék.”
§ „az ítélőszékeknek hivatalos minden egyén dolgaik is magyar nyelven folytatandók”.
§ „a magyar nyelv a kapcsolt Részekbeli fő- és minden középiskolákban ... mint rendszerinti tudomány tanítassék”.
§ „az ország határain belüli iskolákban közoktatási nyelv a magyar legyen”.
A viták azonban nem ültek el, hiszen a nyelv fölött őrködő szigor és az írói alkotókészség korlátai elleni tiltakozás gyakran összecsap.
Lássuk előbb a nyelv tisztaságát védő nyelvész, Szarvas Gábor megnyilatkozását 1872-ből: „Akarjuk ott, ahol az ingadozó alapra fektetett s rögtönözve létesített nyelvújítás szabályellenes szóalkotásokat hozott forgalomba, a helyesség visszaállítását; ahol az idegen nyelvekkel való érintkezés korcs kifejezéseket termesztett, a tisztaság elémozdítását; akarjuk a követelményeknek teljesen megfelelő tudományos magyar nyelvtannak összeállítását megkönnyíteni...”
A harcos kritikus, Gyulai Pál az írók, költők szemszögéből nyilatkozik (A Nyelv-őr és a költői szabadság, 1881): „Annyi bizonyos, hogy a költő nem véthet a nyelv szelleme ellen, de a nyelvtan nem képes mindenre szabályt adni, a legkevésbé a stíl oly sajátságaira, melyek a szenvedélyes vagy humoros kedélyállapotból szívják táplálékukat. […] Azért a Nyelvőr tegyen le arról, hogy a költői nyelv, sőt a széppróza törvényeit is véglegesen szabályozza. A stílnek bizonyos oldalát nem tanulhatni meg a nyelvtanból, a szabályok tudása és alkalmazása még magában senkiből sem teremt nyelvművészt, s a csak tisztán nyelvész nem is válik azzá.”
A XX. század írástudói közül végül Kosztolányi Dezsőt szólaltatjuk meg, akinek volt bőven mondanivalója nyelv és lélek viszonyáról:
„Mi pedig úgy érezzük, hogy e nyelv megújhodásának csak most kell elkövetkeznie. Végtelen lehetőségek feszülnek benne... A mi nyelvünk ... határtalan és szabad, korlátlan terület, ahol alkotni, játszani és táncolni lehet. Mindenki a képére formálhatja.” (1913)
„A nyelv él, lüktet, fejlődik. Folyton-folyvást növekszik, mint az eleven köntös. Sohasem készül el. Vajon újítsuk-e mesterségesen? Hogyne, ha lehet. De az ilyen beavatkozás sikere nem rajtunk múlik, hanem véletlenek sorozatán, a tömeglélektan kifürkészhetetlen titkain.” (1927)
Sokan tekintenek aggodalommal a nyelvhasználatban napjainkban jelentkező néhány új jelenségre. Kétségtelen, hogy vannak veszélyek, amelyeket célszerű elkerülni, hogy anyanyelvünk az emberek közötti harmonikus együttműködés eszköze maradhasson. Bizalommal tölthet el azonban bennünket Kazinczy véleménye, aki 1818 nyarán azt írta Kis Jánosnak: „...a mi minden élő nyelvek közt legszebbé válható nyelvünknek azt a tulajdonságát nevezem géniuszának, amellyel a gazdagulást, szépülést, igazabbá válást nemcsak tűri, de szereti is, és hogy mindazon kölcsönzésektől, amelyekkel a gondolatot és érzést erősebben, lágyabban, komolyabban vagy csintalansággal festheti, nem idegenkedik”.
Bízhatunk hát anyanyelvünk rugalmasságában, s abban is, hogy ép nyelven szólhat az ép lélek. Hiszen nemcsak a szem, a nyelv is a lélek tükre.
Korábban megjelent: Múzsák Kertje. A Magyar Nyelv Múzeuma Füzetei. A nyelv lelke, a lélek nyelve, II. kötet, szerkesztette: Nyiri Péter, Sátoraljaújhely–Széphalom, Feliciter Kiadó, 2014, 79–91.