Kováts Miklós: Kazinczy, a kassai iskolafelügyelő

Abban, hogy II. József közoktatási reformjának egyik országosan is számontartott tisztségviselőjévé Abaúj megye aljegyzőjét nevezték ki, több dolog is közrejátszott. Egyrészt az iskolaügyi reformot támogató magyar politikusok – többek között Pászthory Sándor, gróf Török Lajos, Ladomérszky István – ismerték és becsülték Kazinczy irodalmi munkásságát, másrészt a császár a protestánsok bizalmatlanságát szerette volna leküzdeni protestánsoknak állami tisztségekbe való emelésével.

Erre a nagy felelősséggel járó, a józsefi reformpolitika ellentmondásosságára és hazai fogadtatására való tekintettel igencsak kényes feladatra semmiképp sem találhattak Kazinczy Ferencnél megfelelőbb embert. A francia és a német felvilágosodás pedagógiai nézeteinek beható ismerete, széleskörű nyelvtudása, kiváló diplomáciai érzéke, munkabírása és szorgalma tette alkalmassá erre a feladatra.

Kazinczy életének legtermékenyebb fél évtizede következett, hiszen a sok fáradságos utazással, időigényes hivatali kötelezettségekkel járó tisztsége mellett ebben az időszakban teljesedik ki fordítói, lapkiadói és szerkesztői tevékenysége. S ekkor kifejtett iskolafelügyelői tevékenységét érte a legtöbb bírálat, meg nem értés mind a mai napig. A császár iskolareformjainak támogatásáért, ezen belül is a német nyelv ügyében kifejtett véleményéért és tevékenységéért a mai szakirodalom nagy része is megrója – a Pedagógiai Lexikontól kezdve egyes résztanulmányokig–; naiv volt, tévedett, nem ismerte fel a császár politikájának célját és ránk nézve tragikus következményeit – ezek még a legenyhébb ítéletek.

Nemcsak a kétszáz éve folyó vita, hanem egyáltalán a probléma megértéséhez is feltétlenül szükséges a XVIII. század iskolaügyének legalább részleges ismerete.

Az iskolákat már évtizedekkel korábban is heves bírálatok érték, egyre szembeötlőbbé vált a leszakadás Nyugat-Európa erős polgársággal rendelkező államainak iskolaügyétől. A latin nyelven és az életben többnyire felhasználhatatlan ismereteken kívül iskoláink mást nem tudtak nyújtani. De bírálat éri még a latin nyelv oktatását is, hisz a közéletben – a bírálók szerint – nem az iskolákban oktatott „deákos“ latinságra van szükség. Mindenekelőtt azoknak a véleménye volt lesújtó, akik itthon viszonyainkat külföldi tapasztalataikkal tudták összevetni, így például Misztótfalusi Kis Miklósé, vagy az emigrációja során francia pedagógiai munkákat tanulmányozó és fordító Mikes Kelemené. 1725 júniusában Mikes 62. levelében ifjúkora tapasztalataira emlékezve írja a nemesi ifjakról: „Tizenkét vagy tizenhárom esztendős korában valamely collégiumban béplántálják, ahonnét huszonnégy vagy huszonöt esztendős korában szabadul ki, olyan idejében, amelyben másutt már az olyan ifjú jó deák, jó histórikus, a gyeométriát, gyeográfiát szükségihez képest tudja, és már jó haditiszt. Nemcsak hadi dolgot, de országos dolgot is bízhatnak reája.” De nálunk „a nyolc vagy kilenc esztendeig való tanulásnak se maga, se az ország hasznát nem veszi. Mert a deák nyelvnek úgy venné hasznát, ha az hadakozásról, az ország igazgatásáról és más tudományokról való könyveket olvasnának. De így a mi filozófusunk egy-két esztendő múlva olyan tudatlanná lészen, valamint a gondviselője, és ha a tiszttartójának nem kelletnék írni, talán az írást és az olvasást is elfelejtené.”(1)

Nem áll messze ettől a vélekedéstől Orczy Lőrinc majd egy emberöltővel később megfogalmazott véleménye:

Érdemes-e vajjon, hogy kilenc esztendőt

Gyermek deák nyelvért veszejtse az időt

Ki jövén ne tudjon, hanem csak veszendőt.

Új távlatokat az oktatás területén is a felvilágosodás nyitott, amely az oktatás intézményes megszervezését kizárólagosan állami feladatnak tartja, s egyáltalán a köznevelés kérdését az érdeklődés középpontjába állítja.

A XVIII. század második felében a bécsi udvar átvette a felvilágosodásnak mindazokat az elveit, amelyeket be tudott építeni a maga birodalmi terveibe. Az egységes Habsburg Birodalom kiépítéséhez, a merkantilista gazdaságpolitika megvalósításához korszerűbb iskolákra volt szükség, melyek megfelelő számú szakképzett hivatalnokot, katonát, mérnököt, orvost nevelnek a kormányzat számára, és a szélesebb néprétegek számára is biztosítják – a gyakorlati ismeretek mellett – az írás és olvasás tudását.

Mindezeket a törekvéseket azonban lehetetlen volt megvalósítani a felekezeti és területi szempontból is széttagolt, több központból irányított magyarországi iskolaügyben. Ebből törvényszerűen következett, hogy az udvar célja az egész birodalom közoktatásának egységesítése és állami irányításának biztosítása.

Mária Terézia utasítására 1769-ben indulnak meg a népoktatás korszerűsítését célzó munkálatok, s ezek első lépése a népiskolák számbavétele. Az ekkor készült összeírás Abaúj vármegyében (Kassán kívül) 219 falut és öt mezővárost tart nyilván, de 110 helységben (49 %) nincs tanító, 99-ben (44 %) pedig nincs sem pap, sem tanító.(2) A reformok sem várattak sokáig magukra: szabályozták a népiskolákat, három típust határozva meg: az egytanítós falusi kisiskolát, a kisvárosi kéttanítós iskolát és a tartományi székhelyeken szervezett norma- (minta-) iskolát. Ezt követte a tankerületek és a népiskola-felügyelő hálózat felállításáról szóló rendelet. Az ország kilenc tankerületre oszlott, a kassaiba hét megye (Abaúj, Borsod, Gömör, Sáros, Szepes, Torna és Zemplén) tartozott. Első főigazgatója Péchy Gábor királyi tanácsos, septemvir, felügyelője pedig Ladomerszky István lett.

1777 augusztusában Mária Terézia rendeleteként jelent meg a magyarországi iskolaügy első átfogó szabályozása, a Ratio Educationis: „A nevelésnek és az egész tanügynek rendje Magyarországon és kapcsolt tartományaiban”. A rendelet többek között leszögezte: a hét nemzetiség (magyarok, németek, szlovákok, horvátok, szerbek, ruténok és románok) oktatása továbbra is anyanyelvükön folyik, de a tanító kötelessége, hogy a nem német anyanyelvű gyerekekkel gyakoroltassa a német nyelvet, s a továbbtanulni szándékozóknak a latin nyelv elemeit is tanítani kell.

Új népiskolatípus volt a négyosztályos ún. „normaiskola”, ahol az első osztálytól kezdve három nyelven folyt az oktatás; két népnyelven (az egyik a német) és latinul.

Mária Terézia iskolareformjainak útján haladt tovább II. József is, de sokkal gyorsabb ütemben és ellentmondásosabban. Gyors egymásutánban kiadott rendeletei elsősorban az egyház és az állam viszonyát, az iskolai közigazgatást és a német nyelv kérdéskörét érintették. Nagy hangsúlyt kapott a népiskolák hálózatának bővítése, elsősorban az ún. közös iskolákkal (itt együtt tanultak a különféle vallású tanulók). Ötre csökkent a tankerületek száma, így a kassai Ung, Bereg és Heves megyével, valamint a jász és kiskun kerülettel gyarapodott. Nagyon régi kérést teljesített a császár azzal, hogy a nagy szünidőt 1786-ban az őszi (szeptemberi-októberi) időszakról július-augusztus hónapokra tétette át. Elrendelte az állami hivatalokhoz szükséges iskolai végzettséget. Jelentős reformokat léptetett életbe az egyetemi oktatás terén. S mindezek mellett megszületett a legnagyobb viharokat kavaró, a legtöbbet támadott és vitatott rendelete, amely az ország addigi hivatalos nyelvét a némettel cserélte fel. „Ezután senki sem viselhet sem a kormány székeknél, sem az egyházaknál semmiféle hivatalt, ha nem tud németül” - szól a rendelet 5. pontja. A hetedik pont kimondja, hogy 1784. november 1-jétől fogva „egy ifjút sem lehet felvenni a középiskolába, aki nem képes kimutatni, hogy németül olvasni és írni tud.”(3)

A rendelet indoklása kimondja, hogy az országnak követnie kell Európa műveltebb országait és fel kell hagynia az elavult latin nyelv használatával a közéletben és az oktatásban. Mivel az országban a magyar nyelv mellett a német, a román, a szláv nyelvek is használatosak, a latin helyébe csak a német léphet. Hasonlóan érvelt II. József is az országos tiltakozás lecsendesítése érdekében: „Nem arról van szó, hogy milliók megváltoztassák nyelvüket és más nyelven beszéljenek, hanem arról, hogy azok, akik a közügyeknek akarják magukat szentelni, a latin helyett a német nyelvet használják s az ifjúság ahelyett ezt tanulja...”, vagyis rendelete nem a magyar nyelv ellen irányul, hanem csupán a latin ellen.

Ezt azonban az országban nagyon kevesen tudták elfogadni, s a rendeleteket úgy értelmezték, hogy a politikai élet bástyái, a vármegyék ellen indított támadás után az udvar már a jövőt jelentő iskolák nemzeti jellege ellen is rohamra indult. Végeredményben a különféle indíttatású elutasítások hátterében egyaránt felismerhető az a tény, hogy a magyar (mondhatjuk úgy is, hogy nemesi) közvélemény nem tudta és nem akarta tudatosítani azokat a változásokat, melyek a történelmi események (hódoltság, háborúk, külső és belső telepítések) következtében az ország lakosságának összetételében bekövetkezett. A korabeli faluösszeírás szerint a települések 98 %-a egynyelvű, ezeknek csupán nem egészen 40 %-a magyar.(4)

A jozefinisták – köztük Kazinczy Ferenc is – más oldalról közelítették meg a császár reformpolitikáját. A rendeletet úgy értelmezték, hogy a német nyelv a latin helyébe lép, egyébként a népoktatás nyelve nem változik, marad magyar, német, szlovák stb. ahogy annak előtte volt. A német nyelv tanítását – a korábbi latin helyett – gyakorlati szempontból vállalják és támogatják. Mindemellett messzemenően támogatják a magyar nyelv tanítását a népiskolák minden fajtájában. „Én a német nyelvet - írja Kazinczy -, ezt a mostani fekvésünkre s az okosabb gondolkodásra nézve minden részre nem hajló hazafi érzése szerint oly szükségképpen megkívántatott tárgyat elébb vittem; de amellett a magyar nyelvnek gyakorlása és elterjesztése eránt is, mely a közönséges életben, az adásra és vevésre, a közönséges és személyes boldogulásnak ezen forrására elmúlhatatlanul megkívántató, az érzékeny hazafi előtt pedig, mint az, amely által az ő nemzete más nemzetektől legbizonyosabban megkülönböztetik, kiváltképpen becses, oly gonddal vigyáztam, hogy két érdemes tanítói a kassai normális királyi oskolának ... ezért a felséges helytartó Királyi Magyar Tanácsnak egyik rendelésében megdicsértettek...”(5)

Pedagógiai elveit s az azok szerves részének tekintett nyelvkérdést a legátfogóbban és a legegyértelműbben 1789-ben –már hároméves felügyelői tapasztalatok birtokában– fogalmazta meg a Hivatalba vezető beszédben. A hozzá beosztott „visitátorok”, iskolalátogatók számára foglalta össze pedagógiai elveit, s ezt a német nyelven elmondott beszédet német és magyar nyelven széles körben terjesztette, ezzel is védekezve a támadások ellen. Megküldte ezt Gottfried van Swietennek, a józsefi reformpolitika irányítójának is. Ennek a felvilágosult államférfinak a nézetei nem álltak messze Kazinczy Ferenc nézeteitől.

A Hivatalba vezető beszédben Kazinczy összefoglalja a népiskolák tanítóinak feladatait: „Nem csak az emlékezetét, hanem az ítéletét s elmésségét is kell a gyermeknek munkába venni. Tanuljon olvasni, írni, számolni, a közönséges életben szükséges írásokat tenni tudni; esmergesse magát és azt, amit most vagy idővel maga körül látni fog, elmebeli tehetségének mértékéhez és oskolai esztendeinek rövid periodusához képest; esmerje hazájának fekvését és történeteit; taníttasson a rajzolásnak, geometriának és mechanikának első ágazataira; - azok, akik a fentebb oskolába lépnek, itten a deák és német nyelvben oly előmenetelt tégyenek, hogy az első grammatikában haszonnal oktassanak. – Ez az a cél, amely elérésén a városi és rész szerint a falusi oskolák tanítónak iparkodni kell.”(6) A tanítókat arra figyelmeztette, hogy „ki kell lesni a rejtekben lévő tehetséget”, de a gyengébbekről sem szabad lemondani, mert csak szívós munkával tudja „kitépni a gyenge elmékből a bolondság töveit”. Nem az a jó tanító – állapítja meg –, „aki magát és tanítványait agyon dolgoztatja, hanem aki érti ezt a nagy és nehéz mesterséget, hogyan kell a gyermeket kevés percek alatt, játék közben megtanítani arra, ami nekik szükséges.”

Iskolalátogatásainak tapasztalatait is a gyakorlatiasság szempontjából értékeli. Egy falusi tanító példáját állítja beosztottjai elé: „... ez a tanító a maga tót tanítványait nem grammatikai leczkézések, hanem az által, hogy hozzájuk németül szólani nem restellette, annyira vivé, hogy ezek a kis gyermekek nékem nem kevés csudálkozásomra mindent megértettek, valamit hozzájok német nyelven szólott; ellenben akadtam egynéhány oskolákra, melyeknek gyáva tanítói a katekizmust, az imádságokat s más egyebet a tót gyermekekkel német nyelven tanultatták.” Éppen ez a gyáva szervilizmus, ami bizony nemcsak a falusi tanítók, hanem Kazinczy felügyelőtársai között is felbukkant, okozta a bajok többségét. Éppen ezzel érvel Péczeli József Kazinczy Ferenccel folytatott vitájában: „… kedves nyelvünk talán nem halna meg olly hamar, de hány Kazintzik vágynak a Hazában, s hányán lesznek ezután? Sok helyen már azt is megparantsolták, hogy a magyar Orthographiát [helyesírást] ne tanítsák; mert nem szükséges, hogy a gyermek magyarul tudjon írni. A grammatikában [középiskolában] ollyan tanítók tétetnek, a kik semmit sem tudnak Magyarul, s nagy részént a gyermekek úgy fordítanak s úgy tanulnak meg valamit könyv nélkül, mint a szajkók.”(7) Éppen az ilyen jelenségek ellen hadakozott Kazinczy is éveken keresztül.

Kazinczy azonban nem csak a nyelv dolgában kényszerült iskolafelügyelőként kemény küzdelmekre: az ún. közös iskolák szintén a támadások középpontjába kerültek. II. József 1785-ben fogadta el azt a tervet, amely fontos lépés volt azon az úton, melynek végső célja a katolikus és a protestáns egyházak befolyásától mentes, állami irányítás alatt álló iskola megteremtése volt. A tervezet a vegyes vallású helységekben kívánt közös, felekezetközi népiskolákat felállítani, amelyekben ugyanazok a katolikus, illetve protestáns tanítók tanítják mind a katolikus, mind a protestáns gyerekeket az államilag előírt tananyagra. A gyerekek csak a hittant tanulják külön, még a tanulást kezdő és befejező, miden felekezet számára elfogadható szövegű imát is közösen mondják el. Dr. Horváth Balázsnak, a kassai premontrei főgimnázium igazgatójának 1909-ben tartott előadása szerint: „Ez imádságok tiszta magyarsága azt gyaníttatja, hogy Kazinczy fordításai s arról nevezetesek, hogy kevés változtatással, kevés betoldással... a kassai gimnáziumban még most is mindennap elimádkozzuk őket.”(8)

A rendelet végrehajtása mind a katolikus, mind a protestáns egyházak kemény ellenállásába ütközött. Az iskolaügyi hatóságok minden erőszak elkerülésével, kedvezményekkel, rábeszéléssel igyekeztek az ellenállást letörni, komoly eredmények elérésére azonban a rendelkezésre álló nem egészen fél évtized kevésnek bizonyult.

Kazinczy Ferenc is nagyon sok időt, energiát áldozott a közös iskolák szervezésére. Rátermettsége, kitartása meghozta a maga gyümölcseit, de sok esetben nem sikerült leküzdenie az egyházak ellenkezését. Szolgálatának első három esztendejében, 124 népiskolát hozott létre, ebből 19 volt közös, 2 félig közös; 61 katolikus, 5 ruszin görögkatolikus, 25 evangélikus, 5 református, 7 zsidó iskola volt. Az első években semmiféle segítsége nem volt, mindent magának kellett elvégeznie: iskolákat látogatni, jelentéseket írni, új iskolákat szervezni, a közös iskolák ügyében az egyházak képviselőivel tárgyalni. És védekezni az állandó támadások, vádak ellen. Mindez rengeteg utazással járt. A Tátrától Jászberényig, Gömörtől Beregszászig terjedő kerület iskoláit látogatni a korabeli közlekedési viszonyok között több esetben hónapokig tartó távollétet, megpróbáltatásokat jelentett. 1789 májusában súlyos betegen tért vissza Kassára egyik szepességi útjáról.

Hivatalba lépése után először Zemplén, majd a Szepesség iskoláit látogatta végig. A közös iskolák ügyében Jászberényben és Miskolcon komoly sikert ért el, de Debrecen és a katolikus klérus ellenállása egyre keményebb lett.

Jellemző Kazinczy helyzetére a gróf Eszterházy Károly egri és báró Andrássy Antal rozsnyói püspökökhöz való viszonyának alakulása. Eszterházy, a nagy műveltségű, tudós főpap, az egri líceum építtetője, a híres könyvtár alapítója becsüli, szereti Kazinczyt, vendégül látja asztalánál, szívesen társalog vele, de az iskolák dolgában nem enged egy jottányit sem Andrássy püspök hasonlóképpen jár el, szívesen veszi Kazinczy társaságát, tiszteli, de hivatalát ő sem szereti, nem tudja megérteni, miért lelkesedik annyira van Swietenért, s miért fáradozik annyit egy szerinte rossz ügy érdekében. „Andrássy nem vala gazdag Andrássy, nem vala gazdag püspök, és mégis sok jót teve a szegény sorsú tanulókkal. Gondolkodása a mai, lelke a régi rómaiaké. Hívebb tisztelője, mint én, senki nem lehet, bár gondolkodása nem enyém“ – írja róla Kazinczy.(9)

Kazinczy a legkülönfélébb támadások célpontjává válik. A négy református egyházkerület felirata azzal vádolja, hogy mindent a kormány akarata szerint intéz „még saját vallásának [a reformátusnak] jogai és szabadsága ellen is”. Többen nyíltan fordultak Kazinczy ellen a közös iskolák vagy a német nyelv tanítása miatt, de őt leginkább az alattomos támadások sértik. Támadói néhány esetben felettese, Török Lajos hiszékenységét használják ki. Kazinczynak sikerül ugyan minden esetben tisztáznia magát, de az ellene áskálódók továbbra is ott maradnak főnöke környezetében.

Kazinczy jelentései, a tanítóknak adott tanácsai, a dicséretekre való felterjesztések indoklásai, fegyelmi eljárásai mind azt tanúsítják, hogy kiváló pedagógiai érzékkel rendelkezett, jó szervező volt, otthonosan mozgott a püspöki palotákban éppúgy, mint a németül vagy szlovákul szóló falusi tanítók szegényes otthonaiban. A rozsnyói evangélikus iskola tanítójáról, Sárkány Mihályról azt írja, hogy alig van párja az egész kerületben, növendékei értelmesen beszélnek és írnak magyarul és németül. Ugyanott a katolikus iskola tanítóját, Koleszkyt nyilvánosan megfeddi, mivel tanítványai gyengék mind olvasásban, mind számtanban.(10) Példaként hozza fel Szántó [Abaújszántó] zsidó iskolájának tanítóját, „kitől sok keresztény vehetne példát”. Elsősorban azt emeli ki, hogy a tanító ismeri Mendelssohnt. Különösen azokat a tanítókat pártfogolja, akik felvilágosult gondolkodásúak és több nyelven beszélnek. Legkedvesebb emberei közé tartozik Wályi András kassai tanító, aki több nyelven beszél, publikációiban is az iskolareformok népszerűsítője, a magyar nyelv oktatásának harcosa.

II. József helyzetének gyengülése, a rendeletéi ellen kibontakozó országos méretű mozgolódás meghátrálásra kényszeríti a császárt: 1790. január 28-án kelt leirata egy tollvonással semmissé teszi majdnem egész életművét. Ez gátszakadásként hatott: az egész országot elöntötte a nemzeti sérelmeket, érzéseket harsogó áradat, amely azonban sok forrásból táplálkozott. Összekeveredett benne a nemzet sorsa feletti őszinte aggódás, a magyar nyelv ügyének képviselete, a nemesi kiváltságok szűkkeblű védelme, a francia forradalom keltette riadalom, a kalapos király sok ízben emberi jogokat és méltóságot sértő politikájának elvetése s nem utolsó sorban a felvilágosodás minden megnyilatkozásának tagadása. Ez az áradat mindent elsodort, ami az útjába került, rosszat, jót egyaránt. Elsodorta az iskolaügyi reformokat is.

A császár egyik utolsó intézkedése a Szent Korona visszaküldése volt, de mire az országra szóló ünnepségek közepette a fővárosba érkezett, a császár már halott volt.

Ezekben a felforrósodott hangulatú napokban nehéz volt tájékozódni. Kazinczy sem tudta pontosan felmérni a rendeletek visszavonásának és a császár halálának várható következményeit. A halál híre Kassán, a vármegyeház dísztermében éri:

„Abaújnak rendei március elsőjén gyűlést tartának. Inték kancellistámnak, tekintse meg az elkésett postát, s hozza leveleimet, újságaimat. Viceispánunk, consiliárus Fáy Ágoston hosszasan terjeszte elő valamely tárgyat, s én megpillantván egy cikkelyt az újságlevélben, felállék, kettészakasztám ajakin a szót, felkiálték:

- A császár meghalt!

Fel kelle olvasnom a cikkelyt, úgy kívánó minden.

- Nagy ember dőle ki.

Zajgás, hosszú zajgás s nagy zavar követte szavamat.”(11)

A nagy felbuzdulás Kazinczyt is magával ragadja:

„József leküldé koronánkat, a jegygyűrűt a király és nemzet között Budára, s akkor lobbanánk örömre... Bandériumok kelének össze minden vármegyében, s egyike jött őrzeni a nemzet kincsét vagy inkább csak tisztelkedni körüle; másika ment, elvégezvén már a szolgálattételt... Egyike valék én is azoknak, kik májusban Abaújból a korona tiszteletére lemenénk.”(12)

Jellemző Kazinczyra az a mosolyt fakasztó epizód, amelyet szintén ő maga mesél el önéletírásában:

„Sorba járónk a nemzet nagyjait, s ebédek, vacsorák, táncok fogadónak mindenütt... Néhányan az olvasó kabinetbe [könyvtárba] menénk el. Kardjaink csörtetése a grádicson, s a belépő csoport látása mindent felugrata székéről. Koppi és Kreil meglátván, hogy én vezetem, jöttek idvezlésemre; ez filozófiát, az históriát tanító professzor az universitasnál.

- Te vagy? - kérdi Koppi. - Ezt ugyan jól tevétek. Mutassátok, hogy nem csak kardot tudtok rántani.

A dicséretét én legalább nem érdemlém.” Kazinczy azt is elmondja, hogy a megyei bandérium gyakorlatán bizony kardját ,,hüvelyéből sem én magam, sem erősb karú minden társaim ki nem tudták rántani. Megvevén a kardot Kassán, s örülvén, hogy a nélkül nem maradtam, mert a császár nem tuda annyit készíteni, amennyi akkor kívántaték, feledém megpróbálni, kijár-e vagy nem.”(13)

A nagy felbuzdulásnak vannak riasztó jelei is. A Kazinczy által említett Kreil Antal professzort istentagadással és több más koholmánnyal vádolják, csupán azért, mert német.(14) Több megyében követelik az udvart kiszolgáló tisztségviselők szigorú megbüntetését. Sokan megrettenve mondanak le megyei vagy országos hivatalukról. Fáy András abaúji alispán bocsánatot kér a vármegyétől, azt hozva fel mentségéül, hogy „a sok keményen fenyegető Felséges Parancsolatokat” kénytelen volt végrehajtani, s másért nem, ősei emlékezetéért bocsássanak meg neki, akik az alispáni hivatalt érdemesebben vitték.(15)

Erősödnek a közös iskolák elleni támadások. A főigazgató és a tanítók teljesen elbizonytalanodnak, nem tudják mitévők legyenek, elsősorban a protestánsok érzik teljesen bizonytalannak jövőjüket. Kazinczy egyik kedves embere, a néhány hónappal korábban népiskolai tanítóból iskolalátogatóvá emelt Wályi András úgy menti magát, hogy áttér a katolikus vallásra és Kazinczy pártfogását kihasználva a pesti egyetemen a magyar nyelv és irodalom első tanára lesz.

Kazinczy csodálkozva fogadta Wályi tettét, ő maga azonban erre nem volt hajlandó, „a becsületes ember minden Relígió nevezeti alatt megfér” – vallotta.(16) A katolikus klérus, elsősorban gróf Batthyány József hercegprímás támadásainak hatására a Helytartótanács 1791. április elsejei határozatával felmentette Prónay Gábor pozsonyi és Vay István pécsi tankerületi főigazgatókat, valamint Kazinczy Ferenc kassai iskolafelügyelőt, mindhármukat protestáns vallásuk miatt.

A felmentést nagyon gyorsan végrehajtották. Öt évvel korábban Kazinczy kinevezése heteket késett, most egy hét elég volt ahhoz, hogy a végzést Kazinczy kezébe juttassák. „A rendelés mását gróf Török nekem ápril 11-én átküldötte Kázmérból Regmecre – emlékezik vissza Kazinczy a szomorú eseményre –. Kedvetlen ember hozá, s hamar akarék tőle szabadulni. Az látni óhajtá, mint roskadok öszve; csaknem öszveroskada, látván, hogy én nem. Hét testvér testvére valék, s ezerötszáz forint jövedelemtől esém el, s oly hivataltól, melyet örömmel viseltem volna késő vénségemig; de én nem bérért szolgáltam.”(17)

Nagyon nehéz megítélni, hogy két évszázaddal ezelőtt mit jelentett a hatszáz, illetve ezerötszáz forintos évi jövedelem. Kazinczy levelezése elárulja, hogy még az 1500 forint is kevésnek bizonyult, messziről sem fedezte az író kiadásait. Irodalmi tevékenysége hatalmas összegeket emésztett fel. Kezdve a levelezésen, amely ugyan kassai évei alatt nem volt olyan nagyságrendű, mint a börtönből való szabadulása után, de mégis jelentős tételt jelentett a levelenkénti 8, illetve 6 krajcár (attól függően, hogy hová ment a levél). Ezekben az években még nem használtak borítékot, az összehajtott és lepecsételt levél előoldalára írták a címzést, így a költségek szempontjából sem volt közömbös, sikerül-e vékony félíves papírt kapnia.(18)

Még nagyobb tételt jelentettek Kazinczynak a folyóirataival és megjelent köteteivel kapcsolatos kiadások. „Atyai jószágomból élek, s hivatalom esztendőként 1500 ftot hoz bé; és mégis annyira jutottam a literatúra miatt, hogy azt félbe kell hagynom, vagy adósságba verem magamat” – írja Batthyány-Strattmann Alajosnak 1791 januárjában.(19) Megírja azt is, hogy Gessneréből 50, Bácsmegyey-kötetéből csaknem 300, a Hamletból 100 példányt ajándékoz el, vállalva a postai költségeket is. Sokat költött könyvekre, újságokra, folyóiratokra is.

Kazinczy hihetetlenül sokat utazott, többnyire saját kocsijával. Gyakran vette igénybe az előfogatokat (népiesen: forspontokat). Iskolafelügyelősége alatt nagy kiterjedésű kerületét négylovas fogatával utazta be, de a hazai útviszonyok miatt megesett, hogy – például – Egerbe hat ökör húzta be kocsiját. Állami szolgálata idején négy ízben járt Bécsben, útjai során szívesen tett nagy kitérőket is, hogy írótársait felkereshesse. Mindez sok költséggel járt.

Nagyon gondosan válogatta össze ruhatárát, nem kis összeget költve erre is. Családja, elsősorban édesanyja nem akadályozta írónkat költséges életmódjában, úgy ítélve meg, hogy az állami szolgálatban szép karrier s olyan pozíció vár rá, hogy később komoly támasza lehet egész családjának.

De azon az 1791-es tavaszi napon Kazinczy Ferenc életének egy rendkívül mozgalmas, sikerekben és eredményekben gazdag, sokoldalú munkássággal teli korszaka igaztalanul korán véget ért. És családjának vele kapcsolatos szép tervei is kezdtek szertefoszlani.

A Magyar Museum és az Orpheus megszűnt, Batsányi János és Kazinczy Ferenc Kassa elhagyására kényszerültek, s ez azt is jelentette, hogy véget ért az a nem sokáig, mindössze fél évtizedig tartó időszak, amikor Kassa volt a magyar irodalom országos központja.

Korábban megjelent: Széphalom. A Kazinczy Ferenc Társaság évkönyve 6. kötet, 1994, 67–78; Kováts Miklós: A Város és az Író. Kazinczy Kassája és Kassa Kazinczyja. Madách Kiadó, 1994, 47–63; Kováts Miklós: Kassa szellemi vonzásában. Válogatott írások. Sátoraljaújhely–Széphalom, 2022, 97–110.

(1) Mikes Kelemen: Törökországi levelek, Bratislava, 1990, 142–144.

(2) Mészáros István: Az iskolaügy története Magyarországon, Bp., 1981, 642–645.

(3) Idézi Kováts Dániel: „Vádlának, s még a jók is...” című tanulmánya. In: Széphalom 1. kötet, 1986, 67.

(4) Magyarok a Kárpát-medencében, Bp., 1989, 122.

(5) Kazinczy Ferenc: Az én életem, Bp., 1987, 140–141.

(6) Dokumentumok a magyar nevelés történetéből, Bp., 1966, 201.

(7) Mindenes Gyűjtemény 1790. III. negyed. Idézi Fehér Erzsébet: Korabeli kritika a „Hivatalba vezető beszéd”-ről. Széphalom 1. 1986, 49–50.

(8) Horváth Balázs: Kazinczy Ferenc kassai szereplése. A jászóvári premontrei kanonokok kassai Főgimnáziumának jelentése az 1909–1910. iskolai évről. 6.

(9) Kazinczy Ferenc Művei. Pályám emlékezete. I. kötet. Bp., 1979, 326.

(10) Váczy János: Kazinczy Ferencz és kora. I. kötet. Bp., 1915, 171–177.

(11) Pályám emlékezete, 326.

(12) Uo. 329.

(13) Uo. 330.

(14) Váczy i.m. 313.

(15) Orpheus 1790. I. kötet. 147.

(16) Váczy i.m. 364.

(17) Az én életem, 142.

(18) Részletesen tárgyalja a kérdést Kamody Miklós: Levelezés és utazás Kazinczy Ferenc korában c. tanulmánya. Széphalom 2. 1988, 33–61.

(19) Kazinczy Ferenc Művei. II. kötet, Bp., 1961, 44.